Utószó

 

 

Egy hónap elég hosszú idő ahhoz, hogy az ember teljes mértékben kizökkenjen az addigi életmenetéből. A visszarendeződés nagyon nehéz különösen akkor, ha ezt a kizökkenést valamelyik portugál szigetcsoporton sikerül összehoznia.

 

A portugál szigetek egyik fontos jellemzője, hogy a turistákon kívül a lakosság zöme ugyanahhoz a rasszhoz tartozik. A multi-kultinak nyoma sincs. A szokások, a szabályok és az élet összes elvárása tulajdonképpen egyszerűen követhető. Az embert nem korlátozza semmi olyan, amit ne lehetne pillanatokon belül felfogni.

 

Lisszabon ahol kezdtünk egy nagy nyüzsgő város, multi-kulti, sokszínű, fárasztó. Lisszabonban az ember nem nagyon tud semmiből kizökkenni maximum az eddigi tunyaságból. Az ott töltött két teljes napunk arra volt jó, hogy megállapítsuk, hogy ez már nem a mi világunk. Amiért harminc éve odavoltunk, az most másoké.

A lisszaboni estéket viszont varázslatosnak éreztük. A város azon részén ahol voltunk, minden nagyon szimpatikus volt, a látottakat jó érzés volt befogadni. Fiatalok ültek a vendéglőkben és beszélgettek, emberek ballagtak hazafelé a langyos őszi estében. Mindenütt béke, nyugalom, biztonság. Tiszta idill.

A nappalok mások voltak. Negatívként értékeltük, hogy szinte mindenhol óriási a tömeg. Az utcákon iszonyat mennyiségű turista és iszonyat mennyiségű ember, akik a turizmusból él. Némi London feelingje volt a dolognak, de az mégis más volt. Nem tudom megmondani miért.

 

Sintra város csodálatosságát nullára írta az, hogy mozdulni nem lehetett a járművektől. Amikor a helyzet már teljesen kezelhetetlenné vált, akkor beavatkozott a rendőrség és lezárta a forgalomtól a város egy részét. Ettől kezdve az eddig lassan mozgó járművek és emberek átalakultak egy gigantikus álló dugóvá. Sintra ezen a napon élhetetlen, élvezhetetlen volt. Az ember ott áll az ezer csoda között és úgy érzi, hogy a cipője le van szögezve, és mozdulni sem tud.

Nehéz kimondanom, de nekem Lisszabon nem jött be. Vannak belőle kedves emlékfoszlányaim, de ha elvesztem őket nem fogok miattuk sírni.

 

 

A kontinensről az Azorira mentünk, mert kellett nekünk a bizonyság, hogy Madeira az igazi álomsziget. Azért mentünk az Azorira, hogy többé ne akarjunk oda menni. Kellett a bizonyíték, hogy Madeira százszor jobb, százszor szebb.

 

Terceira felett előszőr repülni annyi mint megtudni mi az a „zöld”. Aki ezt a szigetet nem látta még annak csak elképzelései vannak a zöldről. Leszállás után is mintha egy nagy réten állna a gép és nem egy reptéren. Kiszáll az ember és csodálkozik. Aztán ez a csoda órákon belül kimerül, elfogy az erő belőle, és nem jön újabb csoda. Haladunk körbe a szigeten és végeláthatatlan sorban ismétlődik a kőkerítés, tehén, kőkerítés, tehén, kőkerítés, falu, kőkerítés, tehén és így tovább.

 

Terceira közepén van némi szépség, de a civilizációhoz szokott emberekben ennek csodálatát megöli az a méla unalom, ami az egészre rá van telepedve. Az egész sziget egy agyhalott magyar falu képét mutatja, aminek az egyik szélén van egy teszkó a másik szélén meg egy vendéglő és az egészet éppen körülveszi a belvíz. Találkozik az ember tiz hasonszőrű autós turistával, akiknek egytől egyig süt az arcukról a „beszoptam” életérzés. Találkozik másik tízzel, aki kint az aszfaltút szélén gyalogol, és túrázót szinlel. Tessék már nekem elmondani, milyen túra az amit az országút szélén járnak be? Máshol nem lehet, mert mindenhol ott a kőkerítésből készült rács, amit nem egyszerű átugrani és a tehén se egy nyugodt állat, ha ott rohangálnak körlötte és letapossák az ebédjét. A gazdáikról nem is beszélve.

 

A sziget közepén levő erdő? Nos aszfaltutakkal van tele. A tehenészek nem csípik a sárba süllyedt tehenet, mert azt nehéz kicsörlőzni. Ezért az aszfalt mindenhol.

 

Terceirán jobb volt a bérkecó mint a saját kérónk itthon. Ez volt az egyetlen pozitívum.

Az itt élőket soha nem fogom megérteni. Ahhoz hogy itt éljek lobotómiát kell elkövetnem. Mondjuk akik a blogomat elolvasták végig, azok szerint biztos hogy felesleges, mert elég hülye vagyok már ehhez a helyhez.

 

Öt napot voltam itt és vártam Sao Miguel szigetét, mint a megváltót.

És nem csalódtam. Sao Miguel maga a tökély, maga a harmónia.

 

Lehet hogy ez a sziget volt az első amit Isten megalkotott de később rájött hogy sokat pöcsörészett vele. A teremtés harmadik napjának végén amikor a többi helyet csinálta akkor kapkodni kezdett és azért sikerült minden szarabbul, mert mindent elnagyolt. Ezért van most például egy felesleges Szaharánk.

 

Sao Miguel a természeti szépségeivel, a környezetére igényes lakosságával, a modern civilizációnak megfelelő életvitelével az embert oly mértékben elkápráztatja, hogy azt kezdi érezni: itt kellene élnem.

 

Ha hasonlítani akarom Madeirával, akkor a következő hasonalattal tenném ezt:

Sao Miguel egy érett nő. Minden rendben van rajta, egész lényéből sugárzik a harmónia, minden porcikája illik az összképhez, semmi kirívó rajta és nem tudod levenni róla a szemed. Madeira pedig egy tizenéves fruska. Roppant jól néz ki, pörög-forog, öröm ránézni, tekinteted elkalandozik, de mégis újra meg újra látni akarod.

 

Sao Miguelen nem látszik, hogy bármi is foglalkoztatná, ami kapcsolatos a jelenleg Eurrópában folyó eseményekkel. Nem érinti a bevándorlás, a terrorizmus, a tüntetések. Aki idejön képes tíz perc alatt nem létezővé felejteni ezeket a dolgokat és ez így van jól.

 

Nem untam rá kilenc nap alatt a szigetre, de ennyi elég volt arra, hogy szinte minden „kötelező” részét lássam. Hihetetlenül nagy szerencsénk volt az időjárással, mert amíg mindenki azt írta, hogy először tájékozódjunk, hogy a célterületen milyen az idő, addig minket mindenhol szikrázó napsütés fogadott. Ha lenne itt munkám, azt hiszem gondolkodás nélkül ideköltöznék. Nyugdíjasként már nem annyira tudom elképzelni a dolgot, mert a várható kétszáz eurós nyugdíjam kicsit karcsú hozzá, és fél év alatt meggyilkolna az unalom.

 

Utazásunk tizennyolcadik napján átrepültünk Madeirára.

 

Aki sokadszorra érkezik a szigetre az lehet, hogy megérezte egy rövidke pillanatra, hogy hazajött. Óriási téveszme, de ettől függetlenül megborzongatja az embert.

 

Madeirán már a reptéren eltűnik a Sao Miguelen érzett nyugalom, itt mindenki nyüzsög. Ritkán találkozik az ember céltalanul lődörgővel, mindenki igyekszik valahonnan valahová. A „lemegyünk a strandra és sütkérezünk” feeling itt nem létezik.

 

Az elmúlt két évben megnéztem Madeirán minden olyan helyet, ami kötelezőként elő van írva és elérhető autóval. Ez a fő látnivalók 95%-a.

 

Itthon feltették nekem azt a kérdést is, hogy miért megyek oda harmadszor? Mit lehet még ott megnézni, ami nem fért bele az első két utamba?

 

Először nem nagyon értettem a kérdést. Nem értettem, hogy ha valahová elmegyek akkor miért kéne bármit is kötelezően megnéznem?

 

Hol van az megírva, ha nem láttam valamit azért mert nem érdekel, akkor bármit is elveszítettem az utam örömeiből? Maximum saját magamnek róhatok fel rossz pontokat, ha később mégis fájó hiányként kell felrónom magamnak, hogy nem simogattam meg a Ronaldo szobor egyetlen fényesre fogdosott részét sem…

 

Amikor Madeirát harmadszorra elhatároztam, addigra a Google mapson már hatvannégy megnézendő pozícióm volt megrajzszögezve.

 

Volt köztük banánültetvény, hőerőmű, új alagutak, rejtett kilátók és minden olyan dolog, ami ennek az autonóm világnak a működéséhez és életéhez szükséges. Bementem olyan helyekre, ahol nem járnak turisták, mert kíváncsian kukkoltam a madeiransok mindennapos életét. Próbáltam fogást keresni hétköznapi dolgaikon, próbáltam olyan dolgokat találni amitől elmegy a kedvem attól hogy én is madeirans akarjak lenni. Erre persze semmi reményem, de a felesleges agyi maszturbációtól is elég lenne ha megszabaítana valami iszonytató negatívum.

 
 

Az ügyön még dolgoznom kell. Madeira még mindig meg van a bakancslistámon, közvetlenül Sandra Bullock után.

 
 

Nem tudom mit hoz a jövő, nem tudom mit akarok jövőre.

 
 

Aki volt már Madeirán és tud az menjen el Sao Miguelre is! Utána segítsen nekem abban, hogy dönteni tudjak abban, hogy melyik hely a jobb!

 
 

Jó utat mindenkinek! Viszlát jövőre!