Ma arra ébredtem, hogy kinyílt a szemem. De
ezzel szerintem sokan vagytok így.
Kitámolyogtam kávézni és látom, hogy odakinn
ki van világítva minden. Gondoltam – hurrá - megy haza a két balfék szomszéd.
Ez a házaspár nem tudom milyen nemzetség, de ha elmentek megkérdezem a
tulajtól. Oda nem fogok elmenni turistáskodni.
Szomszéd lakóék tuti, hogy hoztak egy nagy
fakockát, mert szerintem ébredés után rögtön azt kezdik gurigatni.
Sok aggyal nem rendelkeznek, és ez
tudományosan is bizonyítható, ugyanis délelőtt, amikor távoznak a szállásról
azt ketten együtt átlagosan három-négyszer teszik meg. Jelenti ez azt, hogy
elvonulnak az ablakom előtt az „aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére”
mondókának megfelelően, bakancsos talpaikat a fa járdához csapkodva. Így ha az
eddigi zörgés nem lett volna hatásos ez tuti átsegít az éber állapotba. Nem
telik el fél perc az egyik visszarohan, kulcsot zörget, ajtót bebasz, majd
néhány másodperc múlva ugyanez visszacsévélésben ajtót bebasz, kulcsot zörget,
trappol. Aztán megint. Hol egyik, hol másik.
Nem tudom mi az, amiért visszajön. Jajj
kikapcsoltam a tévét? Kikapcsoltam a tűzhelyt? Lehúztam a barna medvét? Az
biztos, hogy nem a hasmars kergeti vissza, mert ahhoz kevés az idő.
Nagyon feledékenyek lehetnek.
Már az is megfordult a fejemben, hogy nem
fakockáznak ezek reggel, hanem lenyomnak egy numerát az ikeán, de mire felhúzzák
az alsóikat elfelejtik hogy elkezdték-e egyáltalán. Mivel nem tudnak megegyezni
ezért ráhúznak még egyet. Aztán megint. Egész addig, amíg a corpus delicti
görbe nem marad.
Na mindegy.
Mára Gabi elkapta tőlem a nyavalyát, úgy néz
ki lázasodik.
Azt mondta ma még jól van, menjünk ahová
terveztem, mert holnapra ki fog nyúlni.
A mai tervem Punafalva fenn északon.
De előtte előjátékként bejelöltem egy utat,
ami átvezet a camachai terület közepén, ugyanis arra még nem karcoltam csíkot a
gugli mopszba. A hulladékkezelőt is csak messziről láttam eddig, szerettem volna
közelről is megnézni.
Perverz mi? Ez betegebb, mint reggel az ikea
asztalon dugás, úgyhogy jobb, ha nem fikázom a szomszédot. Más idejön
kilátásokat keres én meg elmegyek szemétégetőt nézni…
(Egyébként megnéztem az erőművet is :) )
Szóval ahhoz hogy erre a területre a navit be
lehessen állítani, ahhoz a google mopszon kattanásig kell az egérgörgőt tekerni,
egyébként nem jön elő láthatatlanból az a két pixel széles fehér vonal, ami az
utat jelenti. Én úgy gondoltam, hogy ha a kukásautó fel tud menni, akkor nekem
sem lesz nagy ügy.
Találtunk olyan nadrágszíj utcákat, amiben
félretettem az ateizmust. Kértem Istent, hogy most ne mutasson se kukásautót, se
autóbuszt.
Végül bekeveredtünk egy zsák utcába, olyan
messze mindentől, hogy az út szélén álló boci bégetett, mert nem volt kitől
megtanuljon búzni. Gabi hallgatott, ami azért jobb mintha a szememre hányna, de
láttam rajta, hogy a faszt nézi a homlokomon.
Állok a zsákutca tábla alatt és megpróbálok
rájönni, hogy hogy a francba fogunk mi a marsra menni, ha a mostani
csúcstechnikánkkal egy tetves szemétégetőig sem jutok el? Nézem a T betűt és
deja vu-m van tegnapról. Egyszer csak megáll mögöttem egy autó benne nem a
szokott „turita és tojója” páros, hanem két megfáradt portugál. Az autójuk is
olyan mint a tábla ami alatt állok, szerintem egy Ford T modell. Kérdezik, hogy
„zsufgezsus zsiszzsi? Mire mondanám, hogy noszpik…, de meggondoltam. A táblára
mutattam, majd az út folytatására és megkérdeztem „end of vély?”
Hevesen bólogattak és megvárták hogy megfordulok-e
és távozok e. Ez nem ment gyorsan, mert az aszfalton feküdt egy macska. Gabi sikítozott,
hogy rámegyek, én meg bizonygattam, hogy biológiai ismereteim alapján arrébb
fog menni, ha még él, ha meg nem, akkor nem mindegy?
Lefelé másik ösvényen gurultunk. Az utca vége
két hát között olyan keskeny volt, hogy Okoska sírását már a helyiek is
meghallották. Benéztek abba a keresztutcába, ahonnan az elmúlt évben még nem
jött ki autó – és néztek minket.
 |
| Magán felüljáró. Vajon nemet mondott a gazdának az asszony, hogy az a korlát így járt? |
 |
| Beeeee, kot-kot, ööőőőő... |
Látom hogy benga busz tolat hátra
eltorlaszolva a hátam mögötti területet. Gondoltam nem tud az útra kanyarodni,
de pillanatok alatt rájöttem, hogy ez a nagybatár parkolni készül. Én meg akkor
állok majd ki, ha kihordom alkatrészként az enyémet. Közben kiderült, hogy a
buszból hiányzó hatvan nyugger ott tolong benn a kávézóban.
Szerencsére volt ott egy helyi, aki rendezte
a kiállás kérdést és mindketten menekülőre tudtuk fogni.
Mentem hat kanyart és találtam egy éttermet.
Itt kértem két kapuccinót. Három euróért
igazi vietnami seprűs kávét kaptam. Vietnam nem éppen kávé nagyhatalom, de
termelnek valami hihetetlenül ócska kávét. Na ennek a seprűs változata az ami a
raktár takarításakor kerül csomagolásra.
Amíg azt vizsgáltam, hogy ez a kávé benn
marad-e és nem akar valahogy szabadulni tőlem, addig sétáltam egyet és fotózgattam
a közösségi sufnikat. Közösségi sufnik azok, amikor az emberek találnak egy
olyan sík és könnyen megközelíthető helyet, ahová nem kell a disznót ölben
felvinni és építenek egy sufni rengeteget. A lakók fenn laknak valahol a
közelben a hegyoldalban, a sufnijuk meg lenn van az út mellett. Alkeszeknek
kifejezetten jó. Lemegyek megetetem a disznót…
Közben itatja. Magát.
Itt találtam ezt a csodás bringát.
Nem hiszem hogy műalkotás, attól túl funkcionális. Remélem az illető autót nem épített…
Megnéztük a Portela kilátót.
Ez egy szép kilátást adó hely, szépen ki is
van építve. Ül kinn két árus is, az egyik bóvlit, a másik növény hagymákat és
magokat árul. Ezt a kilátót azért nem tettem a kedvenceim közé, mert van két
hibája. az egyik az, hogy sok helyen növények takarják a panorámát. Szerintem
kiheverné a természet, ha egy két fát és bokrot kivágnának.
A másik hiba a panoráma kellős közepébe
állított vasbeton villanyoszlop. Ez a vezeték vége, ergo ez lehetett volna
bárhol máshol, de pont ide tudták tenni. Olyan, mint egy szép arcon egy nagy
szemölcs. Egy idő után az arcra már nem is emlékszel csak arra a tetű nagy
szemölcsre.
Porteláról jó cikkcakkosban legurultunk Porto
da Cruzba. E körül a település körül a hegygerincek be vannak építve, körbe
lehet autózni rajtuk, szinte minden szögből pazar kilátásban gyönyörködhet az aki
meg tud állni.
Péfalván jót lehet kajolni. Ül az ember tíz
méterre a hullámoktól, és finomakat eszik olcsóért. Kettőnk étele, két
kapuccinó és két ital 25 euró volt. Ha ez itt felszolgálva ennyire olcsó, akkor
odaát a mekiben lehet, hogy fizetnek, hogy megeszed a műkajájukat. Lehet, hogy
azért van ott az eszelős tömeg.
Sétáltunk egy keveset kaja után, de látva Gabi egyre gatyább állapotát elindultunk hazafelé.
Hazaúton Machico egyik kedvező pontján csűrtem
egy balost, hogy le tudjak ereszkedni a Rapidára, mert elegem lett a megállás
nélküli kormányzásból. Már annyit tekergettem, hogy olyanok a karjaim mint
Popeye-nek.
A balos csűrés először kellemesen lejtett,
majd picit jobban. Aztán felsejlett egy Machico nyíl, ami jobbra mutatott a
semmibe. Mivel ezen a részen nem volt szalagkorlát vélhetően útnak kellett ott
lenni. Picit jobbráztam és felálltam Okoskában, amennyire lehetett. Végül
bekapcsoltam a front kamerát, amin a szemközti hegy kilátóján fotózó turistákat
láttam.
Visszatolattam, mert nem mertem belemenni egy
technikailag szarul szervezett bungee jumping-ba. Laposföldéhez szokott énem
szépen kiszállt megnézni, hogy mi az ábra.
Jól tettem. Az autó átbillenése után nem sok
távolság maradt az azonnali kormányzásra, mert az út azonnal élesen balra
tartott és csinos beton szegéllyel volt ellátva. A front radar Okoskában meg
szépen átlátott a felette, legalábbis addig amíg az orra ebben a pozícióban volt.
A haladást végül felvettem videóra és itt publikáltam:
 |
| Vajon beleér az olajszivattyú az olajba? |
 |
| Lefelé jövet nem venném nagyon komolyan a "jobbra tarts"-ot. Nem egy korlátolt kocsibeálló. |
Haza kanyarogtunk, vidáman lezuhogtunk a
parkolónkba és punnyadunk.
Pá nektek holnap!
Ma egyedül kirándultam. Gabi beteg.
Hajnalban beírtam a naviba az összes meredek
helyet, amit élőben még nem jártam be.
Ezek közül a leggázabb a Monte.
A Monte mégpedig azon a nyomvonalon, ahol a
Teleferico megy (magyar megfelelője a libegő lenne, de ez egy kabinos
drótkötélpálya).
Fentről már mindenki látta ezeket az utcákat,
de alulról sokkal másabb. Vannak itt láthatóan nagyon drága házak gondozott telkekkel,
de körülöttük rengeteg katasztrofális állapotban levő is van. A lerobbant házakban
nyilvánvalóan laknak, hiszen köteleken ruhák száradnak. Van olyan ház, aminek
ponyva a teteje.
Itt a Monte teteje felé három utca tart
szinte nyíl egyenesen felfelé, de ebből egyiken a szánkózás folyik, így arra
nem tartottam volna jó ötletnek behajtani. Később rá kellett jönnöm, hogy a
másik kettő se volt felettébb jó ötlet. Mivel itt is élnek emberek, sőt
autókkal járnak be a telkeikhez, gondoltam nekem is meg lehet próbálni. Gabi
hiányában helyette is nekem kellett sikoltozni és bammegolni.
Az utca végén annyira előre volt dőlve a
kocsi, hogy egyszerűen nem mertem lelépni a fékről, mert tartottam tőle, hogy
megkotrom az aszfaltot a szoknyalemezzel. Végül mégis hagynom kellett a
dolgokat folyni a saját medrükben, nem állhatok itt az idők végezetéig.
Jó fél órán át jártam ezt a környéket és
néztem ezeket az embereket, akik itt élnek ez alatt a nagyon vékony cukormáz
alatt. Látni kell, hogy itt sem történik másként, mint másutt a világban.
Akinek van miből, az épít magának egy csodapalotát és körülbástyázza magas
falakkal. Egyik oldalon alacsonyabb a kerítés, hogy meg legyen a pazar kilátás.
De csak annyival alacsonyabb a többi kerítésnél, hogy véletlenül se tudjon az alig
két méterre létező nyomor belátszani. Az embereknek a világ megszűnik a
kerítéseik határánál. Ha ki kell jönniük az udvarukból, mert dolguk van máshol,
akkor kinyílik az átlátszatlan motoros kapu és nagyon gyorsan elsuhannak márkás
autójukon a saját lakókörnyezetükből egy olyan helyre ami nem koszolja össze az
álomvilágukat.
Szóval kipipáltam ezt a helyet is, ez se
izgat többé.
Átmentem Sao Matinho-ba, mert van ott egy kúp
alakú domb, ami még a térképen is egy csigavonal alakú úttal van eleresztve. Ez
a domb az aljától a tetejéig három-négy emeletes lakótelepi házakkal van
beépítve. Fentebb ezeket leváltják az ikerházak, majd a Montéről már idézett
magas kerítéses csodák. Az egész annyira utópisztikus, posztapokaliptikus
környezet, hogy az ember csak néz ki a fejéből. Bizonyos helyeken a házak
között van kilátás a környező hegyekre, és ez valami elképesztően jól néz ki.
Akinek ezen a dombon van olyan kecója, aminek jó a kilátása, az az is marad.
Ide képtelenség valaki elé egy másik házat építeni.
Fenn a dombtetőn az egyik emeletes ház hátsó
udvara mindenféle műanyaghálóval, bádoggal lefedett sufni város. Ebben a
dzsumbujban nagytestű kutyák dühöngnek, minden apró zajra. Eszméletlen a
kettősség. A szép környezet és az igénytelenség diszharmóniája. Ilyen lehet egy
favella.
Elegem lett a városból. Úgy éreztem magam,
mint aki egy falattal többet evett a zsíros csumbiból, mint amennyit a gyomra
kibír.
Irány Tabua. Tavalyelőttről onnan van egy
nagy kérdőjelem.
2015-ben a navival akartam feljutni Tabua
felsőre.
Ekkor volt az, hogy a Google Mopsz bevitt egy
olyan utcába, ami meredek volt. Majd meredekebb lett és keskenyebb. Végül az út
közepe átalakult lépcsővé. Annál a résznél feladtam. Segítséggel megfordítottam
az autót egy akkora helyen, mint otthon a konyhád, aztán odalenn ünnepélyesen
elégettem a jogsim.
Idén egyedülben elővettem a kérdést ismét.
Gondoltam google csak rájött, hogy a lépcső
nem autónak való. Legalábbis felfelé.
Nos nem jött rá. Konzekvensen be akart
ugyanoda vinni.
Nem hagytam és addig mentem ettől a helytől
egyre távolabb, amíg végre az egyik újratervezésnél kihagyta. Tabua Espigoo-val
szemben van a VR4 völgy túlsó oldalán. A keskeny és meredek út már nem
újdonság. Ami új az az, hogy cseresznye méretű kövek hullnak az égből. Az egész
úttest úgy néz ki, mintha valaki megbotlott volna fél tonna gesztenyével.
Itt már gondolkoztam erősen, hogy ha bekapok
egy rossz kavicsot és a két négyzetméteres tető üveg feladja, akkor valsz ugrik
fél millám. De megfordulásra nincs mód, nincs elég hely.
Egyik kanyarban dörrenés, bepisi. A
motorháztetőről kisgyerek kar vastagságú faág csúszik lefelé. Iszkolok
előrefelé egy nyugisabb hely reményében, közben azon gondolkozom, mitől lesz
valaki akkora idióta, hogy itt épít magának házat? Mit ér a csodás kilátás, ha
egyik reggel egy negyed kilós kavics villan át az agyán?
Felfelé haladva lehet látni, hogy az ide
költözők a sok-sok kanyarban le-letörnek egy keveset az intelligenciájukból.
Fentebb már hegyekben áll a „rendezett” szemét. Attól rendezett, hogy az egyik
kupac csak autógumi, a másik csak ponyva, a harmadik, meg csak vashulladék. De
tonnaszámra.
Majdnem Tabuánál eszelős kilátás a völgyre és
a szemközti Espigoo-ra. Olyan erős szél fúj, hogy a gimbalom képtelen a
telefont megtartani, a szél minduntalan elfordítja. Csimpaszkodok egy méter
magas térképkőbe, félve, nehogy a szél rajtam is fogást találjon, mert elöttem
két méternyire a talaj átmegy függőleges sziklafalba. Kerítés nincs.
Csináltam egy videót, sikerült ahogy
sikerült. Készült pár panoráma kép is, de sajna a „kurvajó” mobiltelefon szart
sem ér ha fotózásról lenne szó. A völgyben sötét van ahhoz képest ami itt a hegytetőn
van, így lett egy csomó képem, amin láthatóan egy tál spenót van és nem a VR4
csodás völgye.
Ettől akilátótól még egy régi alagúton
kellett áthaladnom, hogy be tudjak hajtani Tabua-ba.
Nos ha az Apácák völgye az apácáké, akkor
Tabua a depressziósoké. Körülnéztem - nagyon szép, de majdnem öngyi lettem a
hely nyomasztóságától.
Bejövetkor az alagútban parkoltak az autók…
Szerinted miért? Nehogy rájuk essen valami?
Álltam az egyetlen helyen, ahol meg tudok
fordulni és lőttem pár fotót. Az egyik
kertben egy nő állt sarlóval a kezében és engem figyelt. Öt percig.
A hideg víz kivert.
Nagyon-nagyon gyorsan viharzottam le Tabuából.
Következő célom Prazares volt ahol anno a vízidisznót
ettük, vagy a fene tudja mi volt az a gyalázat. A neve Cataplana volt. Arra és
a rettenetes szagára még mindig emlékszem. Azért jöttem ide, mert itt van az
állítólagos nyugati gyorsforgalmi alagútrendszernek a kezdete.
Alagút keresés előtt megkívántam egy jó
kapuccinót. Délidő lévén a melósok is ilyenkor mennek be a klubba, a kocsmába
vagy a sziesztába. Hívjátok aminek akarjátok.
Bemegyek én is az egyik ilyen komplexusba,
ahol a pult körül hézagmentes a tömeg. Az egységes masszától elütött az a két turista,
aki értelem híján képtelen volt a kávéjával kitolatni az üresen álló asztalok
egyikéhez. A helyi lakosságot nem tudtam elemezni, mert láthatóan transzban
voltak. Kiszemeltem turistáékat és halk pardonokkal megkíséreltem beékelődni.
Az egyiket meglöktem, mert sikerült szájon öntenie magát a forrásban levő
kávéjával, és egészen gyors lett tőle a mozgása. Lett helyem!
Oldalt nézve látom, hogy a helyiek mind egy
pontot néznek és az bizony nem a tévé, hanem a presszós lány feneke. Ezek ott tízen
olyanok voltak ott az üvegezett pultnak dőlve, mint a csigák a terrárium falán. Mindnek kocsányon
lógott a szeme. Na most, hogy én is ott lettem így az hogy kettővel több vagy
több, nem mindegy?
Egyébként a leány jó kávét főzött.
Kihátráltam egy asztalhoz, nehogy elkapjon a kapuzárási pánik.
Az alagutak érdekes dolgok. Megtaláltam az
induló alagutat, majd később láttam a hegyoldalban a másik végét, jó száz méter
magasan a semmiben. A vele szemben levő hegyoldalon ott volt a folytatás, de
közülük hiányzott egy híd. Később rábukkantam a folytatás folytatására egy
hegyoldalban, ahol egy nagy területen ott volt az aszfaltozatlan, betonozatlan
körforgalom, két oldalán a két komplett alagúttal, amiben csak az úttest
hiányzott.
Ez is olyan utópisztikus. Egy óriási volumenű
munka félbehagyva.
A Ponta do Pargo véget sajnos nem találtam
meg. Ott mást találtam.
Voltam már itt, de csak egy uncsi falut
találtam akkor egy világító toronnyal és azzal a mérhetetlen büszke tudattal,
hogy ez a sziget legnyugatibb pontja. Ettől egészen meghatódtam. Annyira elérzékenyítő
ez a legnyugatibb dolog, mint a balkezem gyűrűs ujjának a balság, mert bizony ő
az én legbalabb részem.
Naszóval megy az ember putrifalu partjára
hogy szemével kereshesse a ködön túl ötezer kilométerre levő Amerikát. Betéved
mindenféle sikátorba, aztán egyszer csak ott áll egy autópálya minőségű csoda
előtt, amin kinn a tábla: Farol (oda rajzolva egy torony is, hogy mindenkinek
világos legyen). Tizenöt körülnézés után az ember fel merészel hajtani, nehogy
valahonnan a semmiből semmibe tartó autópályán megjelenjen egy gyors autó
veszélybe sodorva mindenkit.
A pálya bele van vágva egy dombba, oldalai
több méter magas támfalak. Aztán egyszer csak a nagy büdös semmiben a pálya
elkezd süllyedni és egy alagútba torkollik. Az alagút hosszú. Ahhoz képest,
hogy nem is kellene hogy ott legyen pont annyival hosszabb a kelleténél, mint
amekkora. A túl végén kibukkansz, ott egy körforgalom és egy töpszli
világítótorony.
Ez a megaberuházás egy ilyen kis faluban a
turisták nagyüzemi leszopása.
Ráadásul szarul néz ki.
Tőle ötszáz méterre délre a régi kilátó legalább
jól néz ki a saját régi formájában. Kár hogy hullik atomjaira, miközben tőle
néhány száz méterre űrkikötőt épít egy agyament falutanács. A világítótorony
mellett van építve két luxus kecó is. Lehet hogy ezek tulajdonosai is benne
vannak a bizniszben. Ha valaha megépül a nyugati gyorsforgalmi, akkor ők már
komplett kiépített rendszerrel fognak rendelkezni. Gondolom a környék összes
szélfutta homokja a tulajdonukban van és alig várják, hogy busás haszonnal
parcellázhassanak. Madeira West.
Menekülőre fogtam, de nem tudtam többet menni
néhányszáz méternél, amikor is a völgyben megláttam egy olyan épületet olyan
támfalakkal körbeépítve, hogy nem tudtam levenni róla a szemem. Egy ilyen túlméretezett
építkezéshez valami elképesztően sok felesleges pénz kell. Annyira látni
akartam közelről, hogy végül valami gyalog sétányon autóztam át egy egész
völgyet érte. Néztem ezt a csodát és arra gondoltam hogy itt áll annyi pénz
mint Ózd és környékének öt évnyi költségvetése. De szép ám az kétségtelen.
Santa Maria Madalena-nál kimentem olyan
egypixeles utakra amit látni szerettem volna. Találkoztam parasztokkal, akik
művelték a földjeiket itt a kilátók között. Találtam olyan helyet ahonnan le
lehetett látni az Achadas da Cruz partjára és lehetett látni az öreg teleferico
felső állomását is.
Érdekes menni itt a semmiben ilyen kis
utakon.
Az út mellett villanyoszlopok, világítás.
Időnként egy-egy nagy piros tűzcsap.
És sok-sok ember aki túrja a földjét a
megélhetésért.
Porto Monizban mentem egy kört. Szép hely de
nem akar engem, mert eleredt az eső. Én se akartam ma magamévá tenni.
Elindultam haza.
Útközben cukrászda, közért, hogy legyen nasi.
Ma ennyi volt.
Kétszáz kilométert mentem. Ez nem kevés ha megemeled
a keskenységi hatványkitevővel.
Pááá
Ma is egyedül csavarogtam. Gabi egyre
betegebb.
Szerintem kiírathatná magát betegácsiba és
itt maradhatnánk még két hetet. Nekem is csak haza kellene telefonálnom a doki
bácsimnak, hogy mély depresszióba estem a tegnapi hírektől és írjon ki gyorsan
két hétre, mert állandó sírás kerülget. Nem értem az embereket miért kell kiírni
egy hirdetőoszlopra, hogy Orbán egy geci? Mire jó ez? Azt se írjuk ki, hogy
2*2=4
A parkolóban jól irányzott seggbe rúgást
kapott az ügyeletes kóbor kutya. Lehugyozta Okoska kerekét. Ha holnap is
megteszi, akkor elkapom és megkötözöm - van nálam mindig egy köteg gyorsbilincs
- aztán lepisálom a lábait. A zidióta.
A kapun kihajtani itt egy művészet.
Egyik irányba kilátni, ugyanis nincs kerítés.
A másik irányból remélni lehet, hogy látják a deciméteres szakaszokban előre
mozgó autót és megállnak. Egy ideig dudaszóval jeleztem, hogy jövök kifelé, de
leszoktam róla, mert egy öregasszonyt nagyon megijesztettem. Szerintem új elem
lehetett a hallókészülékében.
Szóval ma
osonósban mentem és két bringást sikerült megrémítenem, akik majdnem a vizes
árokba csalinkáztak. Ezek legalább normális bringások. Ezek idefent bicikliznek
és ezen az úton nincsenek óriási emelkedők és lejtők. Az út közel vízszintesen
halad a hegyoldalban 600 m-es magasságban, így tiszta a levegő is.
Haladok
a csendes erdei utacskán és az egyik kanyar után egy fa keresztben rá van dőlve
az út túloldalán levő fákra. Annyi hely van alatta, hogy az autó éppen elfér. A
favágók azt hiszem az ilyen félig eldőlt és felakadt fákat hívják
özvegycsinálónak,. Én nem szeretném totálkárcsinálóra átnevezni, így
szemmértéket vettem és huss át alatta. Remélem a bicajosok nincsenek nagyon
elmerülve a balgáz-jobbgáz témában, mert egy ilyen lefejelése után nem a
kellemes reggeli tekerésre fognak emlékezni, hanem lehet, hogy a semmire.
Riberio
Frionál szerettem volna behajtani a parkba, de elvétettem a behajtást. Fás
területre emlékeztem a bevezető út két oldalán, de most meg hogy elhagytam az
elágazást bárhogy gondolkoztam, csak nagy pusztaságra emlékeztem. Mintha
tarvágás történt volna ezen a részen.
Riberio
Frio ugyanolyan felfújt dolog, mint a Cabo Girao. Megdöbbentő reggel tízkor az
a hihetetlen tömeg ami itt van. Kilométer hosszan állnak a parkoló kocsik az út
szélén anélkül, hogy közöttük egyetlen egy félre húzódási lehetőség lenne. Ezzel
egyetlen sávra szűkítik a lehetséges forgalmi utat Ha jön valaki szemből akkor
jön az ezer órás tolatás. Nem tudom, hogy ez a nagy tömeg egyáltalán mit csinál
itt, mi az a csoda ami miatt kényszerűek idejönni. Az a pár halas medence? Vagy
a Balcoes kilátópont?
Miért
nem lehet itt parkolni, ha ekkora tömeget várnak nap mint nap?
És
ez nem mai probléma.
Riberio
Frio után az út T alakban elágazik. Az emberek szinte száz százaléka jobbra
fordul. Kivéve én és még egy balfasz.
Igen
bizony óriási szerencsémre bekanyarodott előttem egy fekete VIP taxi, így szépen
felvezetett. Az út olyan keskennyé vált, hogy vártam ahogy a Mercedes Vito előttem
beszorul. Egyszer csak hirtelen félreállt a kocsi és a sofőr kipattant és
ezerrel körülrohanta az autót is már ott is állt előttem. Gondoltam verés lesz,
de nem biztos. Ha sikerül fellöknöm, akkor csak ráfekszem és megvárom amíg ki
nem fogy belőle a levegő. De végül a testbeszéde nem ezt sugallta, mindössze azért
rohant, hogy le ne tépjem a drágaszágáról az ajtót, ugyanis az utasa már
nyitotta is elém.
A
táj itt csodás.
Három
nő jött össze egy trécspartira, ami azonnal kinőtte magát szomszédolássá,
ugyanis Okoska és ők hárman nem fértek el egyszerre ebben az utcában. Rosszul
mondom. Okoska mellett egyikük sem fért volna el. Gondolom ez tapasztalati
ismeret, legalábbis annak a néninek amelyik nehezen járt bottal is a begipszelt
lábával. Az is lehet hogy egy ilyen csecse alufelni hajtotta a lábikóját
vizesárok formájúra valamikor nem is olyan régen.
A
szűk utcácskából kikerülve egy olyan helyre értem, ahol szerintem minden
Madeirát megjárt ember volt már. Ezen a helyen egy völgyre lehet rálátni, ahol
álomházacskák vannak. Van köztük olyan, ami megvehető lenne anyám házának
árából. Azt azért megsúgom, hogy az én anyám egy lakásban él. A házában még van
legalább harminc lakás, és ezért azzal a harminccal együtt kéne eladni. Aztán
lentebb van olyan kecó is, aminek az áráért itthon már az egész lakótelepet el
kéne adni. A tagnapi Ponta do Fargos meg annyit ér mint a Havanna cakli-pakli
kék buszokkal együtt…
Nos
én is nézelődtem egy darabig, ment az agyi maszti is ezerrel. Ha én itt laknék…
Na.
Ha
már nem lakok itt, attól még csinálhatok úgy mint akit érdeklik a lenti
bodegák. Ezért unott képpel leereszkedtem a mély völgy aljára, ahol az az
icipici falu volt.
Az
icipici faluban nagy pénzes emberek laktak, olyan házakban hogy az leesett az
irigység küszöböm. Mire a völgy végére értem olyan sárga voltam mint egy májbeteg
kínai gyerek, baszhattam az unott képemet. Úgy néztem ki mint egy unott, kövér májbeteg
kínai gyerek.
Hogy
a saját helyzetemet még mélyebbre alázzam benéztem a zsákutca végét is. Megint
elmértem a dolgokat, mert valakinek beálltam a telkére.
Az
út szélén két ember dolgozott, így szemtanú is volt. Felfelé bandzsítva szerintem egy méretes sárga
faszt is láthattam volna, ahogy kiáll a homlokomból.
Befelé
menet én először azt hittem, hogy azért nem áll félre az egyik az utamból, mert
van benne magyar vér és ugye jó magyar ott tesz keresztbe másnak, ahol tud. De
nem. Csak jelezni akarta az end of vély-t, de én nem voltam fogékony, mert be
voltam sárgulva.
Kitolatás
után gyorsan úgy csináltam, mint aki csak megfordulni akart aztán nagy
fényképezésbe kezdtem. Közben megpróbáltam meglesni hogy mit is építenek. Ne
tudjátok meg, a 2 m széles úton épp egy buszmegálló várója épült.
Itt
fenn láttam egy szuper mini teherautót, ami annyira megtetszett, hogy a
legszívesebben betettem volna Okoska csomagtartójába, olyan cukker-mukker volt.
Fogalmam sincs hogy ha az enyém lenne akkor mit szállítanék vele, hiszen egy
ilyennek a platójára otthon még az áfa sem fér fel.
A
fotózgatás után elköszöntem a két mukitól és visszaindultam a széles utak felé.
Noná
hogy összefutottam valakivel, aki éppen jött lefelé. Baszhattam a dombnak fel
szabályomat, a sárgataxis egyértelműen jelezte, hogy ő kizárólag előre fog
haladni és kotorjak a susnyásba, mielőtt megtanítja nekem a portugál csapd le
csacsit.
Odafenn
a duplaszéles keskeny utcán másik két muki épített egy másik buszmegállót. Esős
télre számíthatnak, ha ennyire építik ezeket.
Santana
kevésbé kedvenc hely. Sőt, nagyon nem az. Tavaly normális éttermet nem
találtunk itt és kénytelenek voltunk egy pizzázóba ebédelni.
Idén
találtam egy kajáldát, ahol pörköltet szerettem volna enni. De a Google
fényképtől a pincér csak a vállát vonogatta. Az intézmény neve Bragados Santana.
Ha
meglátjátok a cégért, akkor adjatok egy nagy-nagy gázfröccsöt és meneküljetek.
A
kiszolgálás lassú, de ez a kisebb hiba. A kaja egy gasztronómiai bűntény.
A
neve is lehetne ez. Gastro Crime. Még hangzatos is és az összes nyelven
érthető. Kivéve a magyart.
Az
ebédemtől annyira megijedtem, hogy elfelejtettem lefényképezni. Nem tudom mi
volt rajta az riasztóbb - a kinézete vagy az íze.
Az
ízről annyit hogy mindent elfedett az az irdatlan mennyiségű só, amivel ma
sikerült bevinnem a szervezetem számára 2021-ig szükséges nátrium tartalmat. Az
első falat után a szám összeugrott puszit adó nagymama arcának formájára,
olyanra amit akkor látsz, ha elfelejti bevenni a műfogsorát és úgy akar
cuppantani a homlokodra.
A
kinézet:
A
tál alján helyezkedik el a felkockázott sült hús. Az a fajta, amit az utcán a kardos
ember szokott a sült elefántlábról lehasogatni. Nem tudom mi a pontos neve, de
azt hiszem gyros, de nem biztos, mert az már a végtermék.
A
tálamon a húsmennyiség le volt öntve egy adag gombával és mártással, aminek
barna színű leve be volt sűrítve valamivel. Valószínűleg sóval.
A
kockahús és a sűrű mártás sikeres párosítás. Egyrészt mert így az esetlegesen
harapásnyomokkal eleresztett húskocka is el tud rejtőzni a vizslató szemek elől
a többi, csak egy konyhai kört megtett húskocka között.
Az
összhatás egyébként a vörösboros kólás hányásra emlékeztetet, közvetlenül egy
hambi fogyasztása után. Ezért az egészet vastagon letakarták mirelit sült
krumplival. Díszítésként a tetejére kaptam két fekete olívabogyót ami úgy
nézett ki mint két kikapart tehén pupilla. Ráadásul nem úgy lazán oda volt
rakva a szélére, hanem nagy műgonddal szimmetrikusan volt elhelyezve.
Ótvar
egy szar volt. És ez volt a finom véleményem róla.
Ha
még idegeskedek rajta egy darabig, akkor reggel vissza is viszem.
Az
étterem teraszáról gyönyörű a kilátás. A parkolóra és a lassan megszokottá váló
kukákra.
Az
északi parton jöttem körbe és minden mellékutcába behajtottam, aminek volt túlsó
kijárata. Később már azt is tetszett, aminek nem volt csak egy kijárata.
Útközben olyan kilátásokat és kiépített kilátókat találtam, amit nem sokan láttak.
Ez
látszott a helyieken is, hogy ritkán látnak idegent. De ettől függetlenül
kedvesen visszaintettek, ha köszöntem feléjük.
Az
egyik ilyen mellékúton találtam egy portugál mini kápolnát, ami köré egy kocsma
volt építve. Nagyon szerettem volna megállni, de elbaltáztam a dolgot, mert
mire beérett az elhatározásom, addigra annyira túl gurultam, hogy az engem néző
helyieknél rosszul vette volna ki magát, ha visszatolatok.
Két
zsákfaluval arrébb találtam egy halott vállalkozást.
Látszott,
hogy valaki nagy elánnal egy útszéli turista csalogatós komplexumot építene.
Volt itt minden, csak vendég nem. Volt külső terasz, kis háromszög ház, belső
presszó.
Lassítottam,
hogy egy kólát vegyek.
A
kislány aki a volt vagy 16, szinte menekült előlem, hogy ki ne kelljen
szolgálni. A kis teraszról utána mentem a presszóba. Belépve látom, hogy a
presszó nem üzemel, minden szétszerelés alatt áll, bútorok a sarokba tologatva.
mekegtem neki, hogy close? Meg hogy cola.
Végül
kaptam tőle.
Kérdezte
hideget? Jesz.
Fagyhatáron
volt. Épp hogy nem zörgött. Szerintem egy éve benn volt a hűtóben.
Legurultam
még Boaventurában egy hosszú zsákutcába, mert látni akartam a végét. Itt egy
video róla.
Megnéztem
annyi de annyi helyet, hogy el se tudom mesélni.
Minden
szép, minden jó, nagy a szegénység.
Sao
Vicentében megijesztettem egy turistalány párost akik egy VW Up-pal az út
közepén mentek hússzal. Óvatosban toliztam melléjük, mert nekem már az Up és az
árok (Down) között nem sok hely volt. Gondoltam figyelmeztetem őket arra, hogy
előzőm őket. A rövid dudaszó az ő letekert ablakuk mellett levő motorháztetőm
alól, olyan hirtelen érte őket, hogy majdnem kiugrottak abból a kicsike
autóból.
Felmentem
Sao Vicente délnyugati részébe.
Mondjam?
Húúúúúúúúúú, olyan a kilátás, hogy….
Ja
ott kaptam le ezt a kocsibehajtót. Ház nélkül annyit ér mint otthon a
községháza.
Lefelé
menet az al-főútra kanyarodásnél ott áll a negyed órája elhagyott Up két csajjal. Állnak a kereszteződés közepén
és döntésképtelenek, hogy most balra vagy másik balra.
Nem
tudtam lendületből elmenni mellettük, mert nem láttam, hogy jön e keresztben
valaki, a stop tábla meg azért csak egy komoly dolog. Így osonósban értem
melléjük és mivel nem jött senki egy elegáns lendülettel és rövidke dudaszóval
jeleztem, hogy megint szia.
Anyám
remélem jól van.
A
mai napi beszámolóját egy „nem értem” dologgal fejezném be.
Amikor
turistáskodunk és nézelődünk, akkor megyünk harminccal, hogy lássunk dolgokat.
Ez így jól is van, nem lehet úgy nézelődni, ha az ember száguldozik.
Nade.
Tessék
nekem megmagyarázni, hogy a kétszer egy sávos alagútban, miért kell három
kilométeren keresztül harminccal menni, amikor 80 a sebesség határ?
Teccik
nézegetni a koszt a falon? Vagy félni tecc, hogy eltéved? Esetleg szeretni
teccik a tömény kipufogógázt?
Na
mára ennyi. Elfáradtam.
Megittam
nyolc liter folyadékot az ebéd miatt. Most ott tartok, hogy ránézek egy üres pohárra
és bepisálok.
HOLLYWOOD mintára készül a felirat. Amit látunk 4 betü lesz.
Vajon mi?
(Alul a nagyítás)
2017.10.04
Ma megint egyedül, mert Gabi négyig
haldoklott. Aztán félbemaradt a dolog, mert sikerült elaludnia. Így reggel a
mondásbeli mosott szar, hozzá képest vasalt ing volt.
Ismerőse szerint ez egy portugál vírus, mert
a napokban Porto-ban járt és ő is ezt kapta el. Ha kiderülne, hogy tényleg az,
akkor remélem, hogy az Országos Epidemiológiai Központ megtiltja a Magyarországra
történő belépésünket és kötelezi az egészségbiztosítót a további sütkérezésünk
finanszírozására. A gondolat valóra váltása érdekében jelezném az
illetékeseknek, hogy nagyon rosszul érzem magam!
Érdekes dolognak tartom, hogy az ember bérel
egy autót, aminek a napidíja 110 € és az ablakmosó tartály sima vízzel van
feltöltve. Ennek az az eredménye, hogy az összes ablakmosási kísérlet
valamilyen szánalmas maszatolásba fullad. Mint említettem már, ennek az autónak
valami katasztrofális szögben van beállítva a szélvédője mert a szembe sütő nap
és a vissza tükröződés miatt átláthatatlanná válik. Ha erre teszünk még egy kis
mocskot, akkor jobban tesszük ha megtanulunk „Ace Ventúrásban vezetni”.
Félreértések és a sarokba köpések elkerülése
végett azt jelezném, hogy én ezért az autóért „csak” napi 43 eurót fizetek,
amiből maga a biztosítás 26 euró. Kaptam napi 90 euró kedvezményt, tisztán
azért, mert egy évvel ezelőtt, amikor foglaltam a kocsit, akkor még hibásan
működött a Sixt szoftvere. Ezt kihasználtam, és nem jártam úgy, mint a BKK-s
jegyet ötvenforintosító „hekkerlegény”.
A Machico fölötti útról csodálatos kilátás
nyílik a völgyre. Egy olyan ikerház mellett álltam meg, ami valami baromi jól
néz ki, baromi jó kilátással és gondolom baromi jó árral. Odaparkoltam elé
Okoskával és gyalogszer átvonultam az utca túloldalára. Onnan masztiztam arra a
gondolatra, hogy ott lakom és ott áll az autóm. A mellettem eldübörgő szemetes
autó és a hozzá tartozó ájer kizökkentett az álmodozásból, mert megcsapott az
otthoni légkör.
De tulajdonképpen nem is ezt akartam mondani,
hanem azt hogy ezen a helyen ahol állítólag nulla a bűnözés, majdnem minden ház
be van riasztózva. Több helyen az alsó szint ablakai te is vannak rácsozva.
Aztán lehet, hogy csak a biztosító miatt van.
Bár ezt annyiból kétlem, hogy emiatt biztos
nem több száz eurós kamerákat akasztgatnának a házakra számolatlanul, hanem jó
lenne oda valami ócskább is. Azon is meg lehet számolni a kóbor kutyákat, nem
kell száz méterre éjjellátós, bolhaszámlálót is tartalmazó PTZ kamerasereg.
Az irányom itt fenn egy kávézó lett volna.
Azt tudni kell, hogy itt akinek van egy hat
személyes kávéfőzője és harminc pohara, meg egy Coral logós sörnyitója, az nyit
egy kávézót, hogy a reggeli kávéja ne csersavasodjon rá. Ennek az a haszna is
megvan, hogy aki aznap nem kapott munkát, az legalább egy helyen van és nem
szerte szana.
Az én célkávézóm sajna zárva volt ismeretlen
okokból, így szemléztem a maradékot. Machicoban fenn a lakóházak között nem sok
turista autózik. Pláne nem ilyen diszkó autóval. A helyi gazdagokat meg
mindenki megismeri, így itt én voltam a kakukktojat.
Lépésben mentem el az olyan teraszok mellett,
ahol két méterre ült tőlem az a pár speciális korai vendég, aki presszózik tíz
előtt. A két métert értsd úgy, hogy még köztünk volt az anyós ülés is.
Itt láttam meg az egyik ember szemében valami
mérhetetlen utálatot az irányomban. A dolog érdekessége, ha egyáltalán lehet az
ilyet annak nevezni, hogy az illetőnek legalább harmincöt centis haja volt, úgy
mint nekem. Csak neki koszos szürkében, szabadon lógva. Tehát nem éppen az az
authentikus portugál pofa volt.
A hideg kirázott. Mintha magam láttam volna
ott tíz év múlva.
Nagy gáz, jobbra el.
Machico pano
Kávé helyett megpróbáltam megkeresni Macsikó
Max-ot, azaz azt az embert, aki a legmagasabb helyre építette a kecóját.
Haladtam felfelé, az ISS már vízszintesen látszott mellettem az égen, de még
mindig voltak fentebb házak.
Szerintem itt Madeirán a dolog úgy néz ki,
hogy ha valaki akar építkezni, akkor addig megy felfelé egy tetszetős
hegyoldalban, amíg vannak villanyoszlopok és csatornafedelek. Ahol ezek elfogynak
onnan szabad préda a dolog, hacsak nem valami védett területről van szó.
Megnézi mukikám, hogy van-e elég panoráma, aztán lemegy a községházára és visz
magával egy százeuróst.
Abból simán megvesz másfél hektáros
sziklafalat. A lényeg úgyis az, hogy a függőleges vetülete legyen legalább
negyven négyzetméter, mert akkor tud egy ekkora alapterületű épületet
idetapasztani. Aztán jönnek a költségek, amire el fog költeni milliókat
euróban. Meghosszabbítják neki az utat, a közműveket. Felhozzák aranyáron az
építőanyagot és épülhet a palota.
Machico után elmentem még Porto da Cruz fölé,
mert voltak ott olyan mellékutcák, amik hiányoztak a Google idővonalamról.
Láttam itt öregasszonyt a fején egy nagy köteg
fával hazafelé tartani. Csak néztem elképedve azt az erőfeszítést, amit az
önfenntartása megkövetel tőle. Tíz lépés, megállás, majd újabb tíz lépés és
ismét megállás. Lerakni nem akarja a köteget, mert elég nehéz lehetett neki egyszer
is a feje fölé emelni. Neki nincs otthon egy termosztátja, amit megtekerhet, ha
fázik éjjel itt fenn a hegyen.
Irigylem? Nem tudom. Olyan szép helyen lakik.
De én ezért cserébe elképzelni sem tudom,
hogy valaha is ki kelljen mennem fáért az erdőbe, hogy ne fázzak vagy tudjak
főzni egy levest.
Ott áll az ember a tíz milás autó mellett és
nézi őt. Közben szégyelli a saját jólétét, amit nem tud megbecsülni.
Lenn a domboldalból fém és kő találkozásának
hangja hallatszik. Keresem a forrást.
Lenn a domboldalban egy másik öreg kapálja a
földet. Csattanás, lehajol és a követ kidobja a földje szélére. Újabb csapások,
csattanás, lehajolás, kődobás.
Ezek az emberek valószínűleg rendelkeznek
azzal a képességgel, amit túlélési képességnek vagy nem is tudom mi másnak
nevezzek. Az én világomat a pénz tartja össze, ami mindenünk alapja. Ha a pénz,
mint érték megszűnik, akkor nekünk heteken belül végünk. Ők meg ott folytatják,
ahol tegnap befejezték.
Gondoltam borús kedvem oka a kávéhiány és a
korgó gyomor, így elindultam vissza Gabiért, hogy elvigyem valahová ebédelni
mielőtt lefogy.
Találtam olyan dombi szentes mini kápolnát, ahonnan még a szent is lelépett.
Utam azon a helyen vezetett keresztül, ahol
azok az emberek tanyáznak, akiknek a születésükkor azonnal egy ezüstkanalat
dugtak a szájukba, ezzel is építve a tudatukat, hogy a világnak melyik része az
övék. Ezek az emberek ezüst botokkal fehér labdákat pöcögtetnek olyan zöld
füvön, amit a lábad maximum akkor fog érinteni, amikor oda küldenek nyírni. A
golfklubok területei a kíváncsi szemek elől ügyesen el vannak rejtve.
A hosszú egyenes úton lépésben gurulva azon
gondolkoztam, hogy nekem miért nem dugtak a számba ezüst kanalat? A gondolataimat
a gyomrom heves görcse szakította félbe. Ugyanis eszembe jutott, hogy nekem kis
ezüst papír jutott. De abban bizony csak lázcsillapító kúp volt, és azt biza
nem a számba dugták. Ezzel is jelezték, hogy hol a helyem a nekem elrendelt
világban. Az ezüst kanalasok elseftelték okosban a kanalaikat, a tradícióik oda
segítették őket ahová születtek. Nekem maradt a farpofák összeszorítása, nehogy
valami csibészség miatt dutyiba kerüljek és ott kezdődött volna minden előröl.
A golf paradicsomból hazafelé megint a helyi
gettón mentem át, ahol a tavalyi csoki utcánk volt Olivér fiúval. Az egyik
kereszteződésben egy öregember jött sárga botjára támaszkodva. Valamit húzott
egy hosszú kötélen. Annyira elképesztő volt a jelenet, hogy megálltam tőle vagy
harminc méterre és jeleztem, hogy menjen. Illetve bicegjen vagy sántikáljon.
Az öreg mögött a kötél végén megjelent egy
vastag faág. Aztán vastagodott. Azt hittem sosem ér véget. Nem rohantam oda a
digitális centimmel lemérni, de volt vagy hat méter vagy több az a komplett fa,
amit ezzel a kötéllel vonszolt lefelé a hegyoldalon.
Egészen elképesztő.
Kereszteztem az utcát amin az öreg haladt, de
végül vissza kellett fordulnom, mert az általam tervezett lefelé utca csörlő
hiányában számomra járhatatlannak bizonyult.
Bekapcsoltam a videót a tavalyi csokizás
lejtmeneti felvételének érdekében. Ezen egy pillanatra látható a sánta ember és
a fája.
Ehune.
Gabit felszedtem otthon és elindultunk Ponta
do Sol-ba ebédelni.
Útközben azokról az emberekről beszélgettünk,
akik megkívánják védeni a világunkat a felesleges karbondioxid tonnáktól, ezért
nem mosnak mosógéppel, nem esznek olyan gyümölcsöket, amik az otthonuktól több
mint húsz kilométerre nőnek, és egyéb agyament dolgokkal sanyargatják magukat.
Ezek az emberek egész életükben egy hibás ideológia nyomán annyi üvegházgáztól
óvták meg a világot a pusztulástól, amennyit mi ma ezzel az egy ebéddel
beleröffentettünk.
A beleröffenésnél még nem is említettem a
szarvasmarhákat, akik az emésztési rendszerük működtetése folyamán számottevő
metánnal szennyezik ezt a világot büfi és puki formájában.
Hogy én is részt tudjak venni a föld megmentésében,
jelentem, hogy az elmúlt hónapban Gabival együttes erőfeszítéssel, óriási
áldozatok árán megettünk nulla egész negyvenhétszázad szarvasmarhát. Nos az se
fingik többet.
Az etetőnk Ponta do Sol-ban a Restaurante Sol
Poente volt.
A hely egy nagy csalódás. Lehet, hogy
rosszkor voltunk, tehát a véleményem nem korrekt.
A vendéglő éjjel kettőig van nyitva, így
lehet hogy a délután kettő nem a csúcsidőszakuk.
A gond az volt, hogy olyan szél fújt a
teraszon, hogy nem mertük kinyitni a szánkat, mert nem bíztunk a Corega
erejében. Az étteremben szintén szelességi okból nem voltak nyitva az ablakok.
A klíma nem működött, fenn volt úgy harmincöt fok, meg két hülye, aki ebédelni
akart. Mivel nem hittem el hogy két napon egymás után képes vagyok beszopni az
ebédet, ezért ugyanazt rendeltem, mint tegnap Santanában.
Ez legalább nem volt elsózva. Jóízű volt, de
a sült krumplis pörkölt legalább annyira obszcén mint a majonézes csoki torta.
Ha idejönne egy magyar szakácsnő akkor a nokedlivel király lehetne. Megnyithatná
a Niki Nokedlizőjét.
Betömtük ezt a gasztro-perverziót és
levágtattunk az emeletről. Szegény pincér nem is értette, hogy mi a történet,
de mutattam neki az átizzadt farmer nadrágomat és mondtam neki, hogy az nem inkontinencia.
Kisült egy kiló zsírom.
A kávét a szeles teraszon ittuk meg.
Fél órát röhögtem, ahogy Gabi rágyújtani
készült. Csiholta a tüzet, mint egy neandervölgyi. Ha lett láng addigra a cigit
fújta el derékszögben a szél. Hallgattam a szél zaján átütő „ksz ksz ksz bammeg
ksz ksz ksz”-t. De ügyes, mert végül füstbe borult.
Kapott hozzá a pincértől hamutartót, amin már
én is sírva röhögtem. Ahhoz hogy ebben a szélben a csikk benne maradjon kellett
volna egy tíz kilós kő is…
Ma szépen kifogyott alólam az utolsó előtti
teljes madeirai napom.
Kezdek depressziós lenni, ami nem rossz. Fel
kell készülnöm az otthoni életre.
Hogy néznék ki vigyorogva, lebarnulva
tízmilló búskomor zombi között?
2017.10.05
Utolsó teljes napom Madeirán. Idén.
Rosszul aludtam, éjjel háromkor kiültem a
nappaliba és becsekkoltam a hazafelé tartó két TAP gépre. Aztán nekiálltam
rajzszögeket szurkálni a térképbe, hogy melyik helyeket látogatom meg majd
délelőtt. Konkrét cél egy sem volt már, így kerestem fehér foltokat.
Nagy nehezen visszaálmosodtam így sikerült
visszaaludnom és húztam a lóbőrt reggel hétig, ami azért ritka dolog nálam.
Kilenc előtt neki is indultam.
Első érintett pontom Sao Goncalo-ban az a
telep, ahol az összes autós cégnek van a depója. Ott a Honda, a Volvo, A Fiat
és az Alpha, a BMW és a többi gyártó
óriás csarnoka. Itt vannak a nagy központi szervízek is ahogy néztem.
Ami nem volt, az az ember. Csütörtök kilenckor sehol senki egy akkora
területen, mint a Hungexpo. Lehet, hogy tízkor kezdődik a munkaidő? Vagy a ma
nemzeti ünnep van? A Google-n a Tanárok Napjának írják a mai napot.
A telepről a tengerpart irányába vettem az
irányt. Az alacsonyan sütő nap és a kocsi vacak szélvédője miatt semmit sem
láttam az egyik utcába kanyarodáskor. Tyúklépésben gurulva majdnem sikerült
beleesnem egy húsz centi mély vizesárokba. Nem lett volna felhőtlen a kedven,
ha utolsó előtti napon megzúzom az autót. Mondjuk az utolsón se szeretném.
Az óceánparton megszemléztem a szállodákat.
Találtam egy nagyon helyes lakótelepet, ahol szemmel láthatóan állandó lakók
laktak. A reggeli nyugalomban minden olyan szépnek látszott.
A külváros után átautóztam Funchal
észak-nyugati részébe is, ahol voltak fehér foltjaim.
Bementem egy kávézóba, hogy megízleljem a
helyiek reggeleit.
Itt láttam olyan akváriumot amiben a vizet
szerintem utoljára Különbusz Kristóf cserélte le. A szerencsétlen halak ezerrel
rohantak az üvegnek, amikor lefotóztam őket. A halnak nincs barom nagy esze, de
azért szopatni sem kellene.
A cigi automatán stílusosan barna színű volt
a víz. Abban nem is figyeltem van e hal, vagy csak szimplán abba dobálják a csikkeket.
Egészen Espigoo-ig autóztam csupa-csupa olyan
mellékutcán, ahová csak az olyan aberráltak teszik be a kerekeiket, mint én.
Voltam óriás banán ültetvények között, voltam olyan mellékutcákban, ahová csak
a helyi lakók hajtanak be. Voltam olyan sziklafalakon, ahol épültek az újabbnál
újabb paloták.
Mindenütt sok az eladó felirat, mindenhol sok
a romos elhagyott ház, és rengeteg a bezárt nyaraló, amik láthatóan gondozottak
de lakatlanok.
Egyik ívben van annyi hely hogy félreálljak
és az óriási 270 fokos panorámát fotózzam.
Itt egy bezárt tűzoltó szertár van. A
lépcsőjén egy ember ül és néz engem. Amíg nem voltam ott addig nem tudom mit
nézett, és ha elmegyek akkor sem tudom mit fog nézni. Amit biztos nem néz, az a
táj. Onnan ahol ül nem látni.
Bánom, hogy nem tudok nyelveket. Bánom, hogy
nem tudom megkérdezni tőle, hogy mit csinál? Tudni szeretném, hogy miért
révedezik a semmibe, amikor itt ül a mennyországban? Vagy ezt a helyet csak én
látom annak?
Amikor itt vagyok kukkolóként figyelem a
helyieket és megpróbálom a mindennapi életüket összehasonlítani az én otthoni
életemmel. Kétségbeesetten keresem az olyan jeleket, amivel meg tudnám győzni
magam, hogy nekik bizony rosszabb mint nekem. Ha találnék rossz pontokat, akkor
elűzhetném a vágyamat, hogy valamikor itt éljek.
Sosem fogok itt élni, de a gondolat ugyanaz,
mint a Sandra Bullock. Sosem lesz az enyém, de azért lehet a gondolattal
játszani. Az ingyen van. Csak egy idő után már beteges.
Szeretném megérteni őket.
Az is biztos, hogy itt a semmibe révedő ember
eléggé egyedi. Itt az egy négyzetkilométerre jutó depressziósok száma szinte
nulla a magyar zombi sereggel összehasonlítva.
Meglepő, ahogy a kora délelőtti órákban
összejönnek a szomszédok beszélgetni, és ezt teszik mindenhol, még a
leglehetetlenebb helyeken is. Otthon a szomszéd a legutáltabb állatfaj, amit ki
kell nyírni, feljelenteni, elátkozni, stb. Tuti jut még az eszetekbe, ha jó
magyarok vagytok.
Ma nem vagyok jó passzban, mitől is lennék.
Lejár a mandátumom és holnap kiűzetnek a mennyországból.
Hazafelé lefotóztam Madeira legmeredekebb kocsi
behajtóját. Nézzétek a képeket és pá nektek!
Utóirat:
Aki betegácsiba akar menni hétfőn, az ugorjon
át egy pusziért szombaton. Van portugál vírusunk.
Öt euro per cupp áron.
Panorama
 |
| Hit gyülekezete? |
 |
| A "lakótelep" |
 |
| Kilátáshoz épített palota... |
 |
| ...és a kilátás |
 |
| Extrém sport : exkavator jumping |
 |
| Eszméletlen kilátás... |
 |
| ...és a kecó hozzá |
 |
| Félkész palota beépített dzsundzsa tárolóval eladó! |
 |
| Espigoo madonnája |
 |
| Ahová már a postás sem megy le |
2017.10.06
Utolsó nap.
Nem is nap, hanem ez csak utazás.
Kilenckor indultunk a szállásról.
Kolompoltunk Ricardonak, de nem jött ki. Lehet, hogy éppen nyomatta a bútort az
asszonnyal, hiszen még csak nyolcvan éves. Így az elköszönés egy SMS-re
korlátozódott.
Okoska rendkívül retkes. Rajta van két hét
szutyka.
A reggeli melóba rohanósok lehet, hogy már
elmentek, de az is lehet, hogy a „Tanárok napja” tényleg nemzeti ünnep és sokan
kivették a pénteket is. Elég kevés kocsi ment a gyorsforgalmin, így nyugiban
hetveneztünk mi is, hogy még idén utoljára nézhessük a tájat.
Negyed tízre lassúban is odaértünk.
Sixtes fiatal lány jött átvenni az autót.
Alaposan átnézte az egész kocsit, különösen az alufelniket. Nem talált problémát,
illetve legyintett valamire, de nem tudom mire. Maximum hortenzia csíkokat
húztunk a kocsira, sérülés nem érte.
Kábé ezerhatszáz kilométert mentünk ezzel az
autóval. Tartósan ilyen jó kocsival még nem jártam, asszem igényelnem kell
egyet az Úrtól. Majd beugrok a templomba űrlapért.
Az átvétel talán öt perc volt, de így is
majdnem benne hagytam a kézitáskámat. Nem vagyok ma sem agyilag a topon.
A reptéren a szeku gyors volt, az idő meg
lassan múlt. Nem is értem miért kell ilyen korán kijönni. A poggyászunkra nagy
piros cetlit kötöztek. A rövid
átszállási idő miatt kapott megkülönböztető bilétát.
A gépünk egy fiatal a320-as. Már ezt is
átkonfigolták tizenkét üléssel többre.
Valakinek félős útja lehetett, mert eszelős
szarszag volt a gépen. Mindketten reméltük, hogy a szag tényleg a klotyóból jön
és nem a catering konténerből. Délebédre egy fagyit kaptunk. Nos az nem volt
szagos.
A gépen egyébként a nyolc éves kora ellenére
voltak érdekes dolgok. A felettem levő lámpatestben barna folyások láthatóak, a
lámpatestet keretező műanyagon csúnya barna foltok vannak. Mindannyian tudjuk,
hogy a műanyag nem rozsdásodik, a repülős kávé meg nem hagy foltot maga után
így elképzelhető, hogy
a dolog valami teljesen másból ered. Egy üléssorral előttem a burkolat vélhetően
purhabbal lett javítva a „jóvanazúgy” jegyében. Lássátok fotóim.
Lisszabonba időben érkeztünk, de a gépünk
külső placcra ment, szopócső nem jutott nekünk. Ez a 222-es nemkapu. Már álldogáltunk
egy ideje és a sztyuvi is idegesen nézegetett kifelé, mert nem jött lépcsős ember, Volt itt egy kis logisztikai baki. Aztán
csak előkerült, és megjöttek a sárga buszok is.
A terminálnak átvittek a túlsó végére. Láttuk
a buszból elsuhanni a hetes kaput, ahonnan majd a frankfurti gépünk fog indulni.
Gabi csendben bammegolt.
Tulajdonképpen maradt harminc percünk az
átszállásra, ami elég kevés, ha egy sántikáló emberrel kell vagy két kilométert
menni. De az aggodalmunk felesleges volt, mert a kapunál még csak sorban állás
volt. Gabi mehetett volna füstölő fülkébe nyugodtan. Tavaly óta ez utóbbit
átépítették Lisszabonban. Már egész komoly méretű füstiszoba van.
A gépünk A321. Hosszú mint a vonatfütty.
Szállunk be és látom, hogy felújított ülések,
meg usb töltő, meg fejtámasz, meg az ülésen helyeske kis dobozka tele bele
rejtett finomságokkal.. De kedvem hátrafelé menet lohadt, mert először csak az
ülések egyszerűsödtek, később már az usb töltő is eltűnt.
Mivel a wc-hez közel akarunk utazni és
Frankfurt is ráérős átszállóhelyünk lesz, annyira hátra foglaltam helyet,
amennyire lehetett. Ahogy sétáltunk hátra feltűnt, hogy az üléseken levő helyes
kis csomagok nem tűnnek el, mint a többi nem ekomomi pluszság.
Hát biza előrecsomagoltan odatették nekünk a
hamikát. Ha valaki annyira hülye, hogy nem veszi észre az ülésen az ebédjét,
akkor max análisan veszi be.
Gabi azt mondja, hogy ez biztos csak bűnbánó
csomag, mert késve indulunk. Kérdeztem, hogy bevette e a gyógyszerét, meg
megnéztem nem meleg e a homloka. Lehet, hogy ez a csúnya portugál vírus nála
már a félrebeszélős stádiumban van.
A dobozkában az autentikus egyismeretlenes ízetlen
kifli volt sajt díszítéssel. A dobozban
találtam egy egydecis körtelevet, ami viszont finom volt. Ezen felül
volt egy szupermini hagymás chips, amit a mennyiségénél fogva is olyan mini
volt, hogy a csomagolása tuti kétszer annyiba került, mint maga a termék. Volt
még egy zacskó feldarabolt alma.
Azt lehet mondani, hogy gyermeteg örömmel
csomagoltunk kifelé tizenöt percig, és kettő alatt felfaltunk mindent. Mire a
gép nekifutott a kifutón addigra már csak egy nagy adag szemetünk maradt.
Lisszabonban a repülőtéren újra
szembekerültünk a multi-kultival, amiben nem volt részünk az elmúlt négy hétben.
Végre láttunk fekete és sárga embereket, láttunk végre burkát. Láttunk arabot,
nepálit és mindenféle nációt. Rájöttünk, hogy azért szeretjük a portugál
szigeteket, mert ott annyi a fekete és a sárga, mint otthon Büdikén. Ha egy
fekete odamegy Madeirára, akkor bedobják a tengerbe és megmutatják neki merre
van Afrika.
Visszatérve TAP csodára. Megszólalt a
bling-bling, ami általában azt jelenti, hogy valami történni fog. Gondoltuk, na
jön végre a kávé. Kaját meg vizionálni se mertünk, de a kávé annyira kívánatos
volt már számomra, hogy a macihuggyal is kiegyeztem volna. Azért csak volna,
mert kávé az bizony nem volt a gépen. A hat sztyuvi kiosztott a szomjazóknak
szumma nyolc liter Luso vizet. A Luso a fejlett nyugat Mizséje. Szerintem
valami EU törvény, hogy itatni kötelező. A marhaszállításnál tuti, ott meg van
adva a hét óránkénti itatás. Aki meg kétszáz rugós TAP jeggyel utazik, annak
meg kell adni sűrűbben, mert valamivel be kell vennie a nyugtatóját, meg hát ugye
az is marha, aki aranyáron vesz fapados szolgáltatást.
Előttünk Jürgen ül és Holle anyó. Jürgen
elfáradt és előredőlve szundikál. Csendben csinálja. Olyan húsos fülei vannak
amilyet legutóbb a kocsonyában láttam szilveszter előtt. Gabi is előredőlve
próbálja a hátsóját tehermentesíteni, mert „ez a szar ülés kényelmetlen,
elzsibbad a seggem”. Az meg se fordul a fejében, hogy a zsibbadásának az oka
az, hogy a két könyöklő derék masságban összeszorítja mint egy gigantikus
csipesz.
Gabinak nincsenek húsos fülei. Neki süket
fülei vannak.
A süket fülek eldugulva még süketebbek, ezért
amikor előredőlve felém fordult és hozzám szólt ezt tette akkora hangerővel és
olyan közelről, mint ahogy azt az amerikai filmekben láthatjuk, amikor az
őrmester és a bakák közötti párbeszédek zajlanak.
Jürgen felriadt. De olyan hirtelen, hogy
mindenki a környezetében összerezzent. Holleanyó meg kiakadt és a szája elé
tett függőleges mutatóujja mellett pssssszzzzt-et sistergett hátrafelé a két
ülés közötti résen.
Éreztük, hogy most aztán jól le vagyunk
baszva.
Kussoltunk a továbbiakban, úgyhogy Jürgen
ismét elaludt, majd Holleanyó is felvette Jürgen légzésritmusát. A banya a
kajás dobozkáikat eltette szűkebb napokra a könyöklője mellé, de mivel álmában
fészkelődött, addig rece meg fice, amíg a dobozkája leesett. Pont az én
lábamra. Nem sokát totojáztam, úgy ahogy volt rüszttel levettem szépen, és
Cristiano Ronaldótól ellesett technikával legalább három sorral előrébb tudtam
passzolni. Hogy dögöljön éhen! Az én süket nőmnek ne sisteregjen egy német!
Leszálláskor keresgette is a szarjait.
Frankfurtban időben leszálltunk és szépen az
A34 szopóra álltunk. Mivel mi voltunk a gépen a leghátsók, így volt időnk
megnézni, ahogy a langsam németek az előttünk levő 31 sorban bolhászkodnak. Azt
nem tudom, hogy ez a nép, hogy nem halt ki az evolúció során. Ezek után a
kardfogú tigrisnek még szaladni se kellett volna.
Mire kiértünk addigra tudtam, hogy a
budapesti gép az A64-ről fog indulni. A 34 és a 64 között akkor is tetemes lett
volna a távolság, ha a terminál ugyanazon a szárnyán van. De hát nem. Úgyhogy
először leballag az ember durván a tízesig, majd ugyanannyit vissza a másik
ágon. Keresztbe átmenetet meg nem találtam, mint Münchenben.
Gabira minden kórság rátört, először pisike,
aztán füstike, majd a rinyák, hogy olyan éhes, hogy minnyá meghal. Az elsőket
önállóan megoldotta, de a kaja kérdés Frankfurtban a reptéren este nyolckor
elég fogas kérdés. Ez az egész kóceráj, legalábbis a közepe olyan mint a német sörfesztiválok. Akkora a tömeg, hogy azt se
tudod ki dugott meg sorban állás közben. Van felszolgálós etetés is, de az
olyan meredek kérdés volt nekünk, amit nem mertünk megugrani.
Mire beszereztem három darab óriás meleg szendvicset
és két italt, addigra már Gabi is ideges volt, mert nagyon elment az időnk. A
64-es kapuig, meg még tíz perc a séta papírforma szerint is. Belünket kilihegve
odaértünk, de Gabi már loholt is kipisálni, azt amit két perce öntött be felül
ezerháromszázért.
Én meg vártam az egyik padnál.
Vidáman vigyorogva érkezett, és bejelentette,
hogy „bammeg…” és itt megszakadt a mondóka, mert levette, hogy mindenki őt
nézi. Hiába, ez egy Budapestre tartó gép kapuja.
Időben becsekkoltunk a kapun, kezünkben
cipelve két illatozó vegyes hamburgert. Ezzel az egész beszálló kapu olyan lacikonyha
feelinget kapott. Gyalogoltunk a folyosón és elmentünk egy A380 mellett. Na az
már repülő. Erre már belőlem is kicsúszott a kultúra biztosítéka.
Baaaaammmmmeg, mekkorra.
A folyosó végén nem szopócső volt, hanem egy
nagy szopás, egy nagy csuklós busz képében.
Felszálltunk és rögtön beterítettük tömény
illatokkal. Átrendeztük a nylon tasakos motyóinkat, hogy a maradék szendvicset
valahogy hermetikusan elzárjuk a környezetünktől és ne árasszunk ennyire
intenzív mcdonalds szagot. Gabi kiszabadította az egyik zacsiból az e-cigijét,
de a tasak használhatatlan lett, mert a gépezetből kifolyt a cseresznye illatú üzemanyaga.
Ettől kezdve ezzel is súlyosbítottuk az állapotokat. Olyan bűz terjengett
körülöttünk, hogy azon már egy egyszerű beszarással se lehetett volna tovább
rontani. Ez volt az az állapot, amikor senki se néz rád, de érzed, hogy te vagy
a gondolataik tárgya.
Végre elindult a buszunk a repülőgép felé.
Olyan sokáig mentünk, hogy azt hittem kimegyünk az Unióból. De ez jár az
olyanoknak, akiknek az országa szembe megy a nagy közös elvárással.
Köszönhetően a magyar hozzáállásnak a felénk induló gépek a Frankfurti reptér
legtávolabbi pontjáról indulnak, valahonnan a sarkkörön túlról.
A gépre felkerültünk és meg egy fél napnyi
szöszmékelés után megtalálták a kilincset és bezárták az ajtókat. A gépünk a
kifutópálya felé huszonöt percig zötyögött visszafelé pontosan ugyanazon az
útvonalon ahonnan az előbb jöttünk busszal. Idegörlő.
Fenn a terminálban ezer meg egy üres kapu
volt, ahonnan nem indítottak gépet. Nem azt mondom, hogy a mi gépünknek kellett
volna oda állni, hanem már az is elég lett volna, ha ott tesznek fel a buszra
és nem sétáltatnak el egészen a terminál legtávolabbi pontjához, ami persze a
géptől még távolabb van. De ez jár a beszólós magyarnak.
Frankfurtot a következőkben el fogom kerülni.
Frankfurt egy fos hely, hiába a legnagyobb európai terminál, ha egyúttal a
legfosabb is. Nem hiszem hogy lesz módom a közeljövőben olyan helyre menni,
ahová csak innen indulnak csatlakozások.
Repülve láttam fentről Bécset és Bratislavát.
Az utcák mint megannyi gyöngysor. Az óriási
depók úgy ki vannak világítva, hogy szinte nappali fényben úsznak. Mindenfelé
ragyog minden.
Belépünk kis hazánkba a ledes világítás
földjére. A településeken néhány helyen van még szép sárga lámpasor, de
többnyire a halottsápadt kékes fények mindenütt. Sötétség. Amíg mások
szélerőműveket telepítenek mindenhová, addig mi nem. Mi csak játsszuk a saját
kisstílű stiklijeinket, és bizonygatjuk, hogy mekkora ászok vagyunk.
A reptérről hamar tudtunk távozni.
Fityó két hétig várt minket a parkolóban,
akkor hozták ki a Londonba tartó családtagjaink. Most pöccre indult.
Hazajöttünk és vidáman köszöntöttük az összes egeret, aki beköltözött hozzánk
ebben az egy hónapban.
A jövő hét folyamán megírom az utószót.
Hosszú volt ez a hónap.
...... folytatás, jobban mondva az utószó...