Portugália 2017: Sao Miguel folytatás

2017.09.17

Ma esett az eső. Negyven másodpercig.

Mai programnak a tea ültetvényt terveztük, előtte egy kis kacskaringózással a kisebb településeken.

Elvittük az autót az itatóhoz, sikerült vele hét és felet etetnem száz kilométerenként. Elmegy érték egy ekkora batárnak.

Az első útba ejtett város Ribeira Grande.
Rendkívül bájos városka, keskeny utcákkal, nagy-nagy nyugalommal.

Az egyik keskeny utcában ahol a parkoló autók és a fal között éppen elfértünk, egy férfi állt a garázskapujában, a felhúzott garázsajtóban. Benn állt a kocsija elfoglalva a ház egész földszintjét. Fogalmunk sincs róla, hogy miképpen tudott oda beállni, vagy milyen módszerrel fogja onnan kihozni azt a kocsit. Érdekes látvány volt.

Egyébként az álláspontom fenntartom, hogy nem teljesen normális az, aki a fél házát (vagy akár a tizedét) átengedi egy kocsinak. A kocsinak kinn van a helye.

A városkában fiatalok beszélgettek az úttesten a lovaikat kötőféken tartva. Kíváncsivá tett, hogy van e náluk kakis zacsi, ha szétesik a lovuk vajon felszedik-e mint a kutyások? Egy lóhoz nem kis zsák kell, higgyétek el, taligáztam már elég lószart otthon.

Apropó kutyák. A városkában sok-sok fiatal pórázon vezetett kutyákkal ment valahová. Valószínűleg a helyi kutyaiskola vagy agility klub. Voltak vagy harmincan. A kutyáik ápoltak voltak és szemmel láthatóan jókedvűek.

Szimpi városka. Asszem a héten visszajövök egy kis sétára ide.

Neki veselkedtünk a teaültetvény meglátogatásának. Letértünk a pár éve épített autóútról és bekanyarogtunk két faluba. Az utcák faltól falig nincsenek öt méteresek. A lakók élték mindennapi (vasárnapi) életüket és néztek ránk, hogy mi a fenét keresünk az ő territóriumukban. A turista itt nem mindennapos látvány. Mi meg bámultuk őket az üveg mögül és elképzelni nem tudtuk, hogy lehet így élni.

Szemből Merci taxi jött. Az utcát keskenyebbé tette, hogy két ember a háza lápcsőjén ült és erősen belógtak az úttestre, ahol el akartunk haladni. Nem sok készség mutatkozott arra, hogy utunkra engedjenek, a testbeszédükkel közölték, hogy benn vagyunk az intim szférájukban. Gondoltam egy halálom meg még egy, én bizony megyek. Pedro és Miguel vagy behúzzák a lábaikat az aurájukba, vagy rágörbítem a lépcsőfokra mind a húsz ujjukat olyasformán, ahogy a tyúk ül a rúdon.

Behúzták. Még életben vagyunk.

Fantasztikus élmény volt. Már értem miért merülnek egyes emberek ketrecben a cápák közé. Ez pont olyan volt csak sokkal kényelmesebb.

A teaültetvényre öt eltévedéssel jutottunk el. Ne használjátok a gugle mopszot itt, mert téved. A régi út adatai vannak benne sok helyen, nincs mindenhol frissítve.

Az ültetvényen nagy a tömeg. A kötelező látványosságként a turistákba fixen be van programozva ez a hely. „Ha nem láttad a teaültetvényt akkor semmit se láttál.”

Nekem nem így jött le. Szerintem a hely nagyon túl van értékelve. Mindenesetre megnéztük. Aratni nem álltunk be. Annál inkább beálltunk a többméteres sorba, ahol megvehettük Európa egyetlen teáját letudandó a kötelező ajándékokat. Annyian vettek itt teát ebben a rövid időszakban, hogy megfordult a fejemben az, ha ez minden nap így megy, akkor az éves termést eladják két hét alatt. Ahhoz hogy egész évben legyen mit eladni egy kicsit feldobják némi ceylonival.

Hangos korgás jelezte, hogy ideje az idegtől felhabzó gyomorsavunkat letakarni valamivel, így beirányoztuk a hangulatos nevű São Miguel Mezőgazdasági Szövetség Étterme nevű vendéglátóhelyet. Ha megnézed a hely fényképét kiszaladsz a világból. Ez a helyi traktor szalon étterme. Külalakja tök olyan mint 1980-ból egy üzemi étkezde.

Éééééés ez a legnagyobb tévedés. Ez Sao Miguel legjobb etetője!!!

A pincér fiúnak mondtuk hozzon két kólát, addig megpróbáljuk dekódolni az étlapot a gugli fordítóval, mivel no szpík inglis, no szpik portugéze.

Kiválasztottunk két kaját, a pincér fiúnak böktünk, hogy: ezt ni. A fickó nagyon udvarias volt, Gabi kapott egy plusz mosolyt, amit nem tudott mire vélni.

A mosoly értelmére fény derült, amikor megérkezett a rendelt fokhagymás disznó sültje. Szerintünk a gugli fordító kihagyott valami fontosat, valami olyasmit, hogy a disznó teljes combja, vagy komplett bal disznó.

Az irdatlan nagy tányért teljes egészében letakarta a sült. Bizonyisten lábméretben legalább 52-es volt. Én kaptam két emelet borjút ananász alapra helyezve, valószínűleg karamellizált cirokkal letakarva. Ez utóbbi nem volt finom, de a többi nagyon.

Restaurante da Associação Agrícola de São Miguel – ne hagyjátok ki!

Ha van traktorod - van csajod!

Annyira disznó formára ettük magunkat, hogy hazajöttünk riogatni a portugálokat a strandjukon.

Pá holnap!

2017.09.18

Ma reggel kávézás közben kinéztem a konyhaablakon és ezt láttam:

Ez kevésbé hat depresszíven így reggelire, mint a láncfűrésszel fát vágó szomszédom.

Kell csinálnom itt egy pár ablakos videót és otthon a sárkunyhó lőrés-szerű ablaknyílásába beszorítok egy 24-es monitort, hogy azon menjen végtelenítve.

Mai túránkat a déli part régi útjain kezdtük.

Água de Pau és Ribeira Chá partjain sokkal jobb szabad strandok vannak, mint itt a szállásunk mellett. Ez itt mellettünk, azért népszerű, mert könnyen megközelíthető és van étterem is.

A falvakon átvezető utak ijesztően keskenyek és kétirányú rajtuk a forgalom. Jöhet itt szembe traktor vagy autóbusz is, mint a lentebbi képeken majd láthatjátok. Esetleg jöhet a falu erős embere is jó százas tempóban, mert ő már behunyt szemmel is eltalál A-ból akárhová.

Itt biztos nem egyszerű kiengedni a kisgyerekeket játszani, hiszen a lakás bejárati ajtaja és az út széle egyazon vonalon van. Még a fél gyerek a szobában van, amikor már el is gázolhatják.

Csorogtunk keresztül két falun is, sehol senki.

Nem is értettük, hiszen ezek szemmel láthatóan nem airbnb kecók, és ennyire nem is mehet el mindenki dolgozni. Tizenkét óra lévén Gabi betippelte, hogy sziesztáznak. Pont ekkor értünk a falu központi helyére, ahol ott volt a népesség zöme, traktorostól, teherautóstól. Nem békementetre gyülekeztek, hanem itt van a helyi ivó. Éppen jött ki az egyik melós és tartott a teherautója felé. Esküdni mernék rá hogy nem szőke kólát ivott odabenn.

Vila Franca-ba a „Queijadas the town of Adelino Morgado and Daughters” céghez igyekeztem, amiről régebben egy filmet láttam.

Ők egy speckó kézműves sütit csinálnak. Jó nagy üzemük van és néhány csinos (fiatal) portugál hölgy egy kirakatüveg mögött dolgozik, hogy a sorban állók addig is tudják csurgatni valamire a nyálukat. Nem lehet egyszerű nekik bámuló szemek előtt tenni a dolgukat.

A sütemény muffin szerű és méretű. Rendkívül finom, és meglehetősen drága, darabja 1,20. Érdekes módon a hat darabos díszdobozos csak 5,50. A diszdobozt kinyitva a hat sütemény ugyanúgy be van csomagolva, mint a drágább szóló változat. Érdekes árkalkuláció.

Leettük magunkat a sárga földig és a családnak bevásároltuk egy raklappal.

Így néz ki, ehune:

Nem, nem másztunk fel Vila Franca-n a lépcsős kápolnához. (magasság és mélység iszonyom van a tegnapi világítótornyozás óta) Úgy döntöttem, hogy ma csak oda megyek ahova ülve tudok menni.

Második programunk mára a főváros volt.

A kikötő körüli rész nagyon aranyos. Imádnivaló kis utcákkal van tele, ahová sajnos be lehet hajtani kocsival. Tulajdonképpen nem be lehet, hanem egyszerűen muszáj. Befordulok egy széles utcába parkoló keresőben és az utca egyszer csak megszűnik utca lenni, átmegy sikátorba, mindenféle megfordulási vagy menekülő út nélkül. Tehát ha akarod, ha nem, letörlöd az autódat a sok turista ruhájával.

Fél óra össze-vissza keringés után – ebben benne volt két járdázás is, mert nem fért el a kocsi a kanyarban másképpen – vissza sikerült kerülni a kikötőhöz. Ott lementem a „földalatti” parkolóba. Ezt ajánlom mindenkinek, aki ebben a negyedben tervez sétafikát, ne keringjen feleslegesen, irány a pinyó. Kb egy órára 50 centet fizettem. A rendszer zsetonos, ne tessék elveszíteni…

A kikötői sétány egyik kutyaütő teraszán ebédeltünk, ahol eléggé túl volt árazva a kommersz étel, amit ettünk.

Első pillanatra is szerethetőnek tűnik ez a város, talán élhető is. Nekem egy kicsit nagy a tömeg, de még a küszöb alatt volt.

Megcsodáltam Sao Miguel első számú csúfságát is ezt az iszonyat toronyházat. Számomra érthetetlen, hogy a városvezetés ezt, hogy engedélyezhette. Egyszerűen ocsmány.

Itt mellettünk is van egy ilyen tragédia.

Ma a sok-sok sikátor után merő unalomból beautóztam két ipartelepre is.

Ezeken a helyeken ugyanúgy látszik az igényesség a szépre. A telepek ugyanúgy rendben vannak tartva, ahogy a sziget többi része. Le van nyírva mindenhol a fű, szemét egy darab sem.

Sao Miguel attól szép, mert olyan emberek élnek itt, akik vigyáznak arra, amit ajándékba kaptak a természettől. Nem szentek ők sem, mert zacskóznak, műanyagoznak, de hibáikat ellensúlyozzák azzal, hogy a környezetüket tisztán és rendben tartják.

Ennyi a mai makogás, pá

2017.09.19

A szigeten nagyon érdekes dolog gyalogátkelőhelyek kiépítése. Nagyon sokat szintben felemelnek a járda magasságára így egy nagy széles fekvőrendőr lesz belőle, amin gyalogosok átkelnek. Itt tényleg nincs átszáguldás a zebrán. Ez egy hihetetlen jó találmányuk a szigetlakóknak.

Az autóforgalom rendkívül nyugodt. Nem dudálják le a fejed ha az egyirányú utcát eltorlaszolva próbálod a nagymamát az autódba szuszakolni. Egyszerűen kivárják, amíg végzel. Nem osztják az észt már a harmadik másodperctől, mint otthon.

Más.

Aki valaha is arról álmodozott, hogy milyen jó dolog lenne egy óceán parti házikóban élni annak megsúgom hogy a hullámverés hosszú távon nagyon kellemetlen. Nem kell jönni a sablon szöveggel, hogy ez a természet hangja, ez nem zavarhat senkit. Ha valaki így vélekedik, azt meghívom egy hétvégére hozzánk Büdikére, és hallgassa már esténként másfél órán keresztül a szomszéd disznaját hogy milyen szépen tud visítani az éhségtől a természet hangján.

Szóval egy darabig a hullámverés tényleg megnyugtató és jó dolog hallgatni, de hosszú távon nyitott ablaknál nem alszol mellette az biztos.

Szállásom további bosszantó dolgai:

Fény mágus lakberendező házigazdánk újabb meglepetése, hogy a nappaliban az ajtó felett kigyulladt egy harminc ledből álló reflektor, ami egy ismeretlen berendezésen van. Ezen eddig egy kicsi piros led égett szolidan, most viszont akkora fényerővel reflektorozza be a nappalit, hogy az árnyékom beleégett a szemközti falba. Ezekkel az automata dolgokkal egyébként is tele van már a cipőnk, mert az ipari forradalom korából származó televízió csak két órát hajlandó egyfolytában üzemelni utána egyszerűen kikapcsol. Olyan távirányító van hozzá, mint egy kerítés léc, ami nem is baj mert elemet utoljára gyárban tettek bele, Energia híján kis előrehajolással lehet vele fizikailag bökdösni a gombokat. Aki most jön azzal hogy kapcsoljam ki az elalvás időzítőjét, annak üzenem, hogy ezt a szart lyukszalaggal kell programozni. A kerítésléc programkapcsolón olyan gombok vannak mint egy butatelefonon, tele hármas betűcsoportokkal, írhatsz rajta SMS-t.

A mikrohullámú sütő is megérdemelne egy mesét, mert ez lehetett a Moulinex cég első terméke. Ennélfogva valami mérhetetlenül bonyolultra tervezték, pedig szerintem a mikro az egyik legegyszerűbb háztartási berendezés. Ezen, ha nem tudod a megfelelő varázsigét akkor a szemed előtt válik gőzzé a reggeli kávéd.

Valamikor újkorában biztos rendesen működött, de most amikor lejár az órája és kiplingel, akkor még vidáman forgatja belül a tányért. Az a szerencse hogy amikor kinyitod az ajtót legalább abbahagyja a forgatást és reménykedhetsz abban, hogy már nem működik a magnetronja és nem hullajtja a kezedet is atomjaira, amikor meg akarod szerezni a bögrédet. Ilyenkor a világítást is kikapcsolja hogy ne is lásd mi történik matatás közben.

Morgás OFF.

Reggelire elgurultam a szomszéd Continente áruházba. Ez a helyi Tesco vagy Auchan.

Csípem ezt a hálózatot, mert a közértjei hellyel-közzel ugyanúgy vannak berendezve, ha egyszer megismered, akkor a többiben tudod, hol keresd az ananászos kagylóleves konzervet. 08:30-kor nyitnak, tök üres az egész, csak néhány holdkóros lézeng ott ilyenkor, na meg a személyzet.

Az utca tele fiatallal, hangoskodva mennek az iskolájukba vagy éppen azt kerülik. Gondolom a suli is kilenckor kezd, vagy még később. Reggel hétkor itt még sötét van. Szerintem, ha mesélnék nekik a nulladik óra nevű magyar találmányról, akkor marhamód nem értenék, hogy mi az a nulladik. Ahogy nincs nulladik fizetés úgy nincs nulladik óra sem.

Reggel kilenc-tíz között még kevesen vannak kinn az óceán partján. Ilyenkor jönnek a reggel azok, akik sportolnak. Jönnek sokan úszni, vagy sokan futnak fel-alá a víz szélén. Ennek a fel-alá futkosásnak a lassított verziója a minap látott bévaccs ember, aki sétálva tette meg ezeket a „köröket”. Ma már láttam másokat is ezt tenni.

A vízpart – mintha hullámos kottavonalak lennének húzva – csíkos a víz által kihordott műanyag törmeléktől. A vonalak úgy egy másfél méterre vannak egymástól, ami érdekes. Az apály dagály itt is jelen van kis mértékben, de az ember úgy vélné, hogy az egy folyamatos és egyenletes változás. Ezért nem találok magyarázatot a törmelék vonalak kialakulására. A törmelék maga néhány négyzetmilliméteres darabkákból áll. Ettől már nem fogunk tudni megszabadulni. A nagy darabok valahogy összeszedhetőek, de ez az apró már nem. Ha tudatos környezetvédő vagy, akkor is kapod ajándékba, ha akarod ha nem.

Sao Miguelen ezen a strandon – de lehet, hogy a többin is – olyan a homok hogy a terra-nova vakolat gyártója jöhetne ide receptért. Száraz testről simán lepereg, de ha csak egy kicsit is nedves a bőröd, akkor úgy felragad, hogy hiába száradsz meg, nem hullik le. Kivárja amíg olyan helyre érsz, amit érdemes összegányolni. Ezért egy idő után a környezetedben mindenhol találkozhatsz ezzel a homokkal. A kocsidban, a lakásodban, a zuhanyzódban.

A parti hullámok nagy mennyiségben hozzák magukkal ezt a homokot, tehát a vízpart közelében nagyon zavaros a víz tőle. Ez a homok könnyen úszik a vízzel ezért a visszavonuló hullámok viszik magukkal amit tudnak. Ha az ember odaáll a hullámverés szélére, akkor pár perc múlva kimos alóla annyi homokot a víz, hogy a bokáján felül belesüllyed a homokba. Így odacövekelve mókás, amikor az újabb hullámok fel akarják lökni. A gyorsan áramló víz látványától könnyen elveszti az ember az egyensúly érzékét, és esélyes arra, hogy a fenekét is be fogja vonni ezzel a nemes vakolattal.

Tizenegykor átgurultunk Ribeira Grande nézőbe.

A városközpontban tragikus a parkolási helyzet, tiszta ötker. Na nem, mégsem. Vannak különbségek. Itt az autóhelyek akkorák, hogy egy teherautó is elfér rajta. Az ötkerben, ha orral beállsz két városi terepjáró közé, akkor csak a csomagtartón keresztül tudsz kiszállni. A másik különbség, hogy egy egyeurósért két órát parkolhatsz. Ami azért vicces, mert szerintem ennyibe kerül az automaták karbantartása ürítése. Egy parkoló egy nap termel 6 eurót? A retkes automata az árát nem hozza be mielőtt megeszi a rozsda. Na mindegy ők tudják.

Leültünk a főtér egyik presszójának teraszára és kukkoltuk az embereket. A tömeg hat turistából és mintegy félszáz helyi munkanélküliből adódott össze. A gyönyörű teret a jelenlétükkel a Keleti pályaudvar érkezési oldalának színvonalára húzták le. Voltak itt teljesen lerongyolódott ápolatlan férfiak, és voltak nők is akik szemmel láthatóan egy ősi iparágat űzhettek néhány évvel ezelőtt, de mára négyüknek maradt összesen harminckét foguk, így kiszelektálták magukat az iparból.

Tipikusan az történt, ami a nagykönyvben meg van írva. Minden addig szép, amíg túl közel nem mész hozzá. Megittuk a kávéinkat és elhagytuk ezt a szép teret. Csalódott voltam.

A főtértől száz méterre van a Igreja de Nossa Senhora da Estrela templom. Ez egy magas dombon áll, melyre nagyon öreg lépcsősor vezet fel. A templom kívül-belül csodaszép. A dombról amelyen áll gyönyörű panoráma tárul a szemlélő elé. Csalódottságomat a meleg tengeri szél egy pillanat alatt elfújta.

Csavargás közben jó volt nézni az aktív helyiek életét.

A sikátor amiben parkoltunk egy sávos. Végén lámpás kereszteződés tekintettel arra, hogy nagy forgalmat bonyolít az utca. Jön egy hölgy egy yarissal és befékez a pizzás előtt. Nem fárasztja magát olyan felesleges dologgal, mint elakadásjelző, simán bemegy pizzát venni. Én épp indultam volna, az előttem levő is, valamint a hölgy mögött éppen megálló fiatalember is ment volna tovább, de ezeknél semmi reakció. Én otthon már fél perce feküdnék a dudán, de ezek a portugálok nem. A hölgy kinézett az ajtón és a mögötte álló fiatalembernek ötöt mutatott, vízszintesre teljesen kinyújtott karral. Sajne nem tudtam lekapni, mert felvettem a szigetlakó style-t és bambultam. Gondolkoztam mit jelenthet ez az ötöst mutató kéz? Még öt pizza sül? Öt perc? Bár a testbeszédéből nekem inkább a kutya iskola jött be, amikor az ebnek jelzik: „ne merj ugatni!”

ásik érdekesség a téren festő két ember. Az eszükből ítélve a képen látható BMW nem az övék. Nevetésre sarkalló látvány volt, ahogy a fiatalabb az öreg fölé támasztja a létráját és mászik fel az öreg fölé festeni. Szerintem délben az öreg már úgy nézhetett ki mint egy dalmata negatívja.

A tengerparton hajtottunk végig a mai etetőnkhöz.

A sziget egyik megjegyzendő helyének jelölöm meg, mert ő a második legjobb hely. Ha a hangulat fontos, akkor ő az első, és megelőzi a TSZ étkezdét, amit fentebb említettem.

A neve: O Cordeirinho és Lomba da Maia-ban található.

Kívül kicsit kocsma jellegű, de belül kifogástalan. Sok turista étkezik itt. Csend, nyugalom, patika tisztaság, hihetetlen méretű adagok és eszement olcsóság. A főétel akkora, hogy elfáradsz mire körüljárod és nincs kilenc euró. A két kajánk, kólák, kávék 22,60-at taksáltak. A pincér nagyon udvarias, egyfolytában sürög-forog.

Az asztalon megtaláltuk Erős Pista bácsi volt portugál nőjét, aki azért lenyúlta Pistabá iparát.

Ehune a kép róla:

Erős Pista volt nője, a Piri. Ő is paprikában utazik

IKEA design settopbox konzol

Innen ellátogattunk a Parque Natural Da Ribeira Dos Caldeirões-hez.

Ez a hely szállásként is jelölve volt nekem a Bookingon. Szerencsém volt, hogy nem ezt választottam, mert itt tényleg nagyon nagy a nyüzsgés és ez nem is csoda, mert ez egy rejtett gyöngyszem itt Sao Miguelen. Aki nem volt Madeirán, annak nagyon vadregényesnek látszik ez a hely. Aki idejön szánjon rá időt, mert rendkívül szép.

Lásd alanti képeken.

Panorama 1 és Panorama 2

Ez volt a mai mese.

2017.09.20

Reggel esett az eső. Ideje volt. Most a kiteregetett ruháim újra lettek mosva.

Időnként ki-kibukkan a nap és szivárványt varázsol az égre.

Lementem a partra a tripoddal és csináltam óceánpartos hullámveréses videót.

Ehumena:

A Nikon dslr gépemet hiba volt eladni.

A mobil telefonos fotózás csak bohóckodás.

A „lehet a mobillal jó felvételeket készíteni” és az optikai zoommal megáldott „fényképezőgépes fotózás” között ég és föld a különbség. Telefonnal akkor lehet valakiről egy lopott lesifotót csinálni, ha a készüléket odaadod neki és megkéred szelfizzen már egyet neked. A Nikonnal ötven méterről tudtam portrét csinálni emberekről akik tetszettek nekem.

Emiatt maradt ki tegnap Toka bácsi fotója, aki kiszúrta hogy fotózzuk őt, mert hozzáért az optika az orrához. Toka bácsi egy rendkívül nagydarab negyvenes fickó iszonyat izmokkal. Az összes zsír, ami rajta volt az a tokáját képezte, vélhetően valamilyen betegség folytán. A fékezhetetlen fényképezhetnékünk abból indult, hogy nekem sincs állcsontom, mert valahol anyai ágon elveszett. Ha továbbra is fenntartom a mértéktelen zabálást, akkor toka bácsihoz hasonló leszek, mert zsírral körül pakolom a mínuszos államat.

Gabi mára szabit vett ki, én meg bementem Ponta Delgadába csavarogni.

Az autóutakon általában 90 km/h a megengedett sebesség, de van pár hely ahol lehet menni százzal is. Az egyik kilencvenesen mentem dombnak felfelé százzal - gondolom ennyiért is sem zárnak fogdába – amikor megelőzött egy Smart, akkora sebességgel, hogy teljesen elképedtem. Nem is tudtam, hogy ez a kis járgány tud ennyivel menni.

Ponta Delgadában a kocsit betettem 30 centért a föld alá és uccu a „sajt herceghez”.

Ahogy feljöttem a felszínre egy bmx-es fiú felmért elég alaposan. Ismerem ezt a stílust, láttam eleget a belvárosban. Biztos vagyok benne, hogy tetszett neki a telefonom. Belenéztem az agyába elég rendesen, hasam beszívtam, mellemet düllesztettem. Elkerekezett. Kiszámolhatta, ha nem elég gyors, akkor ráfekszem és neki nyekk. Mire megfordultam nyoma sem volt.

Lehet, hogy itt nincsenek zsebesek, de rendőr eszeveszett sok van. Gondolom nem azért, hogy kijöjjön belőlük egy zenekar.

A sajtherceg sikátora rendkívül forgalmas. Múltkor én is betévedtem ide a kocsival. Ez a rész élhetetlen ettől. Ülnek kinn az emberek a „kereszt sikátorok” teraszain és megy közöttük az áthaladó forgalom.

A sajtüzlet a sajtimádóknak biztosan egy aranybánya. Én nem vagyok nagy sajtos, rámutattam két gurigára, meg megadtam, hogy kéttized pí radián szögben kérek két szeletet és pár perc múlva nehezebb lettem másfél kilónyi sajttal és könnyebb egy húszassal.

Lődörögtem még egy darabig, majd feladtam, mert nem láttam értelmét az emberek kerülgetésének. Sajna ez már nem megy nekem.

Idebiggyesztek még egy taxis árlistát, meg a parkoló díjszabását, hátha valakinek hasznára lesz.

Ma ismét a helyi étteremben ettem az megaburgert, ami ma nagyobb volt, mint múltkor. Felkészülten mentem, jócskán volt helye. Megkóstoltuk desszertnek a helyi ananászt. A felszolgáló hölgy a Google fordítóval feltett kérdésünkre azt mondta, hogy Vila Franca melletti ültetvényről hozzák. Itt PDL-ben is van több ültetvény és van közöttük amit lehet látogatni is.

Ezt a gyümölcsöt ajánlom mindenki figyelmébe. Sokkal levesesebb, sokkal ízesebb, mint az otthon kapható máshonnan származó ananászok. Ennek a mérete is lényegesen kisebb, szinte nincs középső torzsája, és a kellemetlen rágós cumbik is hiányoznak belőle, mert nem nőnek le egészen a torzsáig.

Mire a fotóval észbe kaptunk, addigra hiányzott a fele, ide meg nem akarok feltenni valami félig megevett torzót. Lehet, hogy holnap eszünk még egyet, mert ez ismételhetetlen, ha nem lesz módunk még egyszer az Azorira visszajönni.

Ebéd után mentünk volna le a partra, mert a hullámok óriásiak. De szitál az eső, méghozzá nagyon. Olyan mintha nem tudna összeállni nagyobb cseppekké. Kimegy bele az ember és fél perc alatt ronggyá ázik.

Rövidke mai mese, ennyi volt

2017 09.21

Belekezdtem az utolsó teljes napomba Sao Miguelen.

Ma bekeveredtem egy három sávos körforgalomba elég sűrű forgalomban. Nem akármilyen élmény ám ez. Úgy éreztem magam, mint a házi légy a konyhaasztalon, azt sem tudtam merre van a hova.

A portugál körforgalmakra meglehetősen bonyolult szabályok vonatkoznak, érdemes tanulmányozni ezeket a youtube-on. Nagy csalódás érheti azokat, akik azt hiszik, hogy a legkülső sávban biztonságban vannak, ugyanis vannak olyan kihajtók, amelyek két sávosak, ilyenkor a belső sávból simán kijöhetnek keresztben előtted. Tehát mielőtt az ember behajt egy ilyen körforgóba, akkor már illik tudni, hogy hol akar kijönni belőle, mert már a behajtást abból a sávból illik végrehajtani.

Itt nem tiltott a sávváltás a körforgalomban, de ahhoz kell némi madáraggyal rendelkezni, hogy ennyi dologra figyeljen az ember egyszerre és bizony vannak négy sávos körforgalmak is.

Vannak magyarázatok, amelyek a körforgalmat visszakonvertálják egy sima kereszteződéssé és az ott érvényes szabályokkal magyarázzák a helyes cselekvést. Ez egész addig jó amíg egy natív kereszt alakú körforgalomra gondolunk. Nade az ritka mint a fehér holló.

Reggelire elmentem a MEO üzletbe Lagoába, hogy meghosszabbítsam a helyi előfizetésemet. A roaming is működik, de nem feszegettem sokáig ennek a vizsgálatát, mert nem akarok Tállai úrral vitákat folytatni arról, hogy hány bitet fordítottam munkavégzésre és hányat a maszek blogolásomra.

A MEO üzletben közöltem a leányzóval, hogy a nyelvtudásom teljesen más téren tudnám csak kamatoztatni, beszélgetést ne várjon tőlem, de szeretném ha hosszabbítaná a kártyámat tizenöt nappal. Nyekergett valamit szegény, de végülis kiderült, hogy nem megy a rendszere. Mondta, hogy fel tudom tölteni egy ATM-nél is a kártyámat, de én elzárkóztam ettől a lehetőségtől. Előbb fejek meg egy portugál tehenet, minthogy egy portugál nyelvű automatával harcoljak a hátam mögött sorban álló pénzt felvenni kívánó portugálokkal. Így megegyeztünk, hogy felírja a számomat és majd beaktiválja a cuccost. Hagytam nála 15 eurót és nem kaptam cserébe se számlát se puszit. Délutánra fel is töltötte.

Bementem a continentébe – ha már itt vagyok – friss zsemléért. Ma reggel jó sokan voltak fél tízkor. Előttem egy kétszáztíz éves bácsi vette meg a hátralévő életére a mosószert, vagy harminc kiló port és töménytelen öblítőt. A fizetésnél előbb komótosan visszapakolt a bevásárló kocsiba, mi meg a pénztárossal néztük. Öt perc múlva megkereste az eurós papír pénzes pénztárcáját, majd azt követte az eurós fémpénzes tárca. Gondoltam itt vége, de nem, akkor még bogarászott egy kicsit eurocentekért egy harmadik tárcában. Az öreg szemmel láthatóan utálta a visszajárót. Utána már gyorsan végeztem és a totyogó papát megelőztem a hosszú lejáró rámpán, ami a parkolóba vezetett. Már majdnem a fordulóhoz értem, amikor nagy hangzavar támadt mögöttem, amire hátranéztem és rémülettel láttam a papát, aki még mindig kinyújtott kezekkel markolta a semmit, mivel a mázsás bevásárlókocsija kiszabadult a kezei közül és egyre gyorsulva közeledett felém. Rögtön fürge lettem és egy elegáns mozdulattal felre léptem a kocsi elől agyamban egy torreádor kecsességét gondolva, de valószínűleg ez külső szemlélő számára tök más lehetett.

Az öreg kocsija, a fal végének csapódott óriási hanggal, de nem lett belőle öblítő szagú habos árvíz. Aránylag egyben maradt az egész. Jó hogy volt a kanyar a lejáróban és nem egyenesen a parkolóba vezetett ez a lejáró. Ott tudott volna tarolni rendesen.

Délelőtt ismét Sete Cidades lett a cél de most északról támadtuk meg, hogy legyen kék tó – zöld tó látványban is részünk. Az igazán csak ebből a kilátóból látható igazán.

PDL felől az M501-es úton mentünk ide. Ez az út nem nagyon használt és a legelők között van. Az érdekessége az, hogy a két oldalán két méter magas zöld növényfal határolja szinte végig. Gondolom ez az út csodálatos lehet amikor virágba van borulva. Majd ha valaki erre jár a virágos időszakban érdemes ránéznie. Nekünk ma maradt a labirintusban autózás öröme. Nagy távolságra nem lehet ellátni, mert az út nagyon kanyargós. Ijesztő élmény a szembe jövő háromtengelyessel találkozni. Ilyenkor lehúzódok a susnyásba és veszek egy mély lélegzetet, mert jó tíz perc mire a következő sikerül.

A Viewpoint of the ridge Miradouro da Cumeeira-hoz a feljutás elég vacak úton lehetséges. Innen a navi a kráter peremén vezetett le a faluba. Ez nem aszfalt út, hanem simán földút. Nem túl rossz a minősége, így a bérautót megsétáltattuk rajta. Itt sokan gyalogtúráznak, mi meg szégyenlősben végighajtottunk, ügyelve, hogy ne verjük fel a port az igazi túrázókra.

Aki eljön Sao Miguelre ezt a kilátópontot ki ne hagyja!

Lent a faluban nem volt kifejezetten nagy tumulás. A kinézett „Green Love” vendéglátó ipari egység nem kimondottan csábító hely, de engem ide hozott a Google ajánlás. A képeken láttam igazi zsíros kaját :) Pirított kenyérkockák sült kolbásszal. Nyami.

Kifejezetten jól esett egy kis igazi zsíros disznóság. Gabi sültet rendelt, az meg a kolbászzsírral volt leöntve. Kaja után együtt énekeltük „Ápdét” Norbinak, hogy „éééég a zsííír!”

Csodálatos itt lenn a tópart is, ugyanis a part és a víz szintje között talán 10 centi van. Gondolom a vendéglő ezért is áll lábakon, ha a tavat a szél kifújja erre, vagy netán több víz érkezik bele, mint amennyit le tudnak engedni, ha egyáltalán van ennek felszíni lefolyása.

Panorama 1 és Panorama 2

Innen átmentünk Ponta da Ferraria-ba megnézni a termálvizes tengerpartos fürdési lehetőséget. A partra vezető csoki út kifejezetten élvezetes. Olyan nincs, hogy valaki ne találkozzon szembejövővel, mert nagy a nyüzsi. Megnéztük a pancsoló helyet, aztán elpályáztunk. Ez nem tipikusan nekünk való hely.

Hazajöttünk, beálltunk az óceánba, élveztük a hullámokat.

Átugrottunk a szomszéd étterembe még egy ananász zabára, hogy legyen róla fotóm. Ma nem volt szerencsém, eleve máshogy szervírozták és jóval nagyobb is volt, mint a tegnapi. A nagyobb méret kevesebb finomságot tartalmazott, de még így is jobb mint az eddig otthon evett ananász. Szóval ne feledjétek megkóstolni ha itt jártok a szigeten.

Az étteremben lefotóztam a lábaimat, hogy milyen ragaszkodó itt a parti homok :) Hazafelé pedig azt, hogy egy bűnözés mentes szigeten vajon miért kell a földhöz lakatolni egy köztéri információs táblát?

Egyébként rengeteg ház be van riasztózva.

Mára ennyi a mese, megyek pakolni, mert reggel hatra jön a tulaj, mi meg indulunk a reptérre.

Nagy szelet ír a windguru, remélem fel tudunk szállni. Madeirán elvileg most nyugi van.

Páááá!

...folytatás Madeirán...