Lisszabon

 

2017.09.05

 

Belekezdtünk az idei nagy kalandba, nem is tudom honnan kezdjem - Árpádtól vagy Álmostól…

 

Ma délben bekocsiztunk a cégessel az irodához ahonnan taxival terveztük a reptér elérését.  A Főtaxi androidos alkalmazása felett vakargattuk a fejünket, mert kevés volt hozzá két informatikus és a kettőben összegyűlt negyven év tapasztalat. A fránya program képtelen volt a három kísérletünk ellenére autót szerezni nekünk. A rutin azt mondja, ha egy program nem akar együttműködni velünk, akkor a szürkeállomány pusztulását megelőzendő, ki kell kukázni. Harcoljon vele az aki játszani akar. Innen okosból üzenem a főtaxis Tamásnak aki VW Passattal jár és akit háromszor jelölt meg az a hulladék program, bebukott ezerkétszáz jattot…

Értünk egy végtelenül szimpatikus, rendkívül jól öltözött fiatalember érkezett egy sárga kombival. Megkérdezte, hogy a XVI kerből merre menjünk, mennyi időnk van, én meg előadtam lazában, hogy tök mindegy, ráérősek vagyunk.  Azt nem mondtam neki hogy hülyék is, de szerintem pillanatok alatt lemérte, hogy nagy suttyó parasztok vagyunk, így neki indultunk a „Nagy Budapest Városnéző Körútnak”. Később sztorizgatás közben megjegyeztem, hogy nap mint nap autózok erre, és most hogy negyedórája jövünk sikerült ismét két kilométerre kerülni attól a ponttól ahol beszálltunk. Felmérte a fiatalember, hogy ennyi volt és végre megcélozta a repteret.

Nem voltam rá mérges, tulajdonképpen nem mondtam neki hogy egyenesen menjünk a reptérre, így ő az általam javasolt tökmindegy utcán ment.

Hogy miért adtam neki mégis ennyi jattot?

Mert felkészült volt, tiszta, ápolt és kulturált.

 

A reptér eseménytelennek volt mondható, ha eltekintünk attól, hogy a szekun kábszeresnek néztek. A táskám és a többi cucc kisiklott a futószalagon és egy csonka vágányon befékezett.

Jött egy hölgy, aki a robotkutyát kezelte. A kovászos uborkaszedő csipeszébe csíptetett ronggyal törölgette a szemüveg tokomat, meg a többi szarocskámat, majd a rongyot jó távol tartva magától benyomta a robot kutyába. Robotkutya csipogott én meg csendben beszartam, és reménykedtem, hogy sem a béres magnézium , sem a jutás omega három nem tartalmaz semmilyen gyorsítót.

 

Nem buktam meg a vizsgálaton.

 

A TAP gép pontosan érkezett és pontosan is indult. A negyedórás eltérés így délután nálam még belefér a pontosba.

 

Ez egy 15 éves – tehát a TAP-nál még fiatalnak számító masina. Néhány éve „átkonfigolták” Y132-ről Y144-re. Hogy ti is tudósok legyetek, ez azt jelenti, hogy összetolták az üléseket és tettek hátulra még két sort.

Lisszabonban az lesz az első dolgom, hogy elmegyek egy erotika centerbe és veszek két női térdvédőt, hogy ne csessze szét a térdeimet az előttem levő ülés támlája. És azt hiszem kell egy szuszpenzor is a gatyámba, hogy az állandó terpesz miatt ne guruljanak szerte szét a dolgaim.

 

Egyébként más gond nem volt a géppel. Ez nem úgy sírta fel magát az égre, mint a tavalyi LIS-MUC járat.
Megnéztem felülről Velencét, és láttam a riasztóan utópisztikus spanyol középföldét is.

 

Vannak virtuális barátaim, akik szerintem tűkön ülve várják a már a halas-szenyós részt. Nos, alant láthattok egy képet arról, hogy mit ad a TAP délutáni hamikának. Olyan szegényes volt a kaja és annyira lepukkadt, hogy ha ezt találtam volna anno az uzsonnás dobozomban, akkor a lányaim már árvák lennének.

Igaz az is , hogy ez nem egy repülő étterem, de ez a kaja alulmúlta az albán pékünk sajtos rúdnak nevezett szomorúságát, ami se nem sajtos se nem rúd.

A magos kifliben egy szagtalan és íztelen krém volt valami zöld beütéssel, amiben bíztunk, hogy nem penész, ha meg mégis az, akkor legyen legalább valami autentikus portugál gomba. Kaptunk mellé egy féldecis eperlevet, egy deci italt és persze a szuper macihugyot. Ez utóbbi nem a koffein tartalmával emeli a vérnyomást, hanem nemes egyszerűséggel az állagával bassza fel az ember agyát.

 

 

 

Lisszabonban harminc fokos meleg fogadott.

Kigyalogoltunk a 25-ös kaputól a csomagkiadóig. Ezalatt érlelődött bennünk a gondolat, hogy ma itt nem fogunk metrózni. Gabi ennyit utoljára a főiskolai ballagásán gyalogolt, ugyanis oda nem engedték bemenni autóval. Én sem panaszkodhatok, mert a tarkómról a hátgerincemen és a nagy kanyonon keresztül egészen a cipőmig folyt a verejtékem.

 

Álltam a lucsokban és döntöttem, hagyom magam lehúzni, a félezer hozzám hasonló taxira váróval együtt, a metró meg ott büdösödjön meg, ahol van.

A taxinál nem volt fejetlenség. Van egy cikkcakkos karám a birkáknak, pont olyan, mint a reptéren a szeku előtt. Be lehet sorolni és nincs mód a furakodásra, lévén kikerülhetetlen az előtted álló. A taxisoknak sincs sok módjuk a huncutkodásra, mivel a sor elején ott áll egy rendőr és egyszerűen rámutat az emberre és a taxira. Nincs kecmec, azzal a kocsival utazol vagy játszhatod az eszed, akkor pedig egy perc alatt félreállít és várhatod a következő évszakot. Nincs mód arra, hogy válogass a krémszínű vagy a fekete kocsik közül, mert te azt olvastad a neten, hogy a krémszínű a tuti.

 

A mi taxink egy nagy fekete batár volt. A vezető kiugrott és 1.60-ért betette a csomagjainkat a csomagtartóba. Bizony a koffer feláras. Ha kicsi, ha nagy, ha kettő, ha négy, az ár ugyanaz.

A sofőr kinyitotta előttem a kocsiajtót, és kitódult rajta az antarktiszi tél. Ami eddig folyt rajtam, az most megkezdte a halmazállapot váltást. Jól esni jól esett, de tartok tőle, hogy ennek még lesz kellemetlen utóhatása.

 

Csorogtunk ötvennel, kanyarogtunk a négysávos körforgalmakban, mindezt olyan kiegyensúlyozott nyugodtsággal, hogy el se hittem, hogy ilyen van. Váltottunk úgy sávot, hogy a hátam mögötti autó rendkívül közel jött abban a sávban, amibe besoroltunk, de se dudaszó, se semmilyen megtorló manőver nem követte a dolgot. Mindenki tök nyugiban és lazában adta magát. Lehet, hogy reggel más a műfaj, mert tavalyról egy kicsit más emlékeim vannak.

 

A város csodálatos részein jöttünk át. Minden olyan nyugodtnak és békésnek látszik. Az egyetlen dolog, ami ennek ellentmond az a mérhetetlenül sok falfirka. Ezek nem graffitik, hanem egyszerű feliratok – ha jól tudom tag-nek nevezi az az idióta réteg, aki ezeket elköveti. Oly mértékben dühítő és elfogadhatatlan, mint farpofán a pattanás.

 

A negyedórás taxi út bőröndpótlékkal együtt egy tízes alatt volt. Forintosítva három rugó alatt…

A metro meg majd három euró lett volna kettőnknek. Tehát a taxi olcsó, ha van miből szórni a zsét.

 

A szállásunk nagyon kellemes helyen van.

Neve Real Residência - Apartamentos Turísticos. Itt a két stúdió egyikét foglaltam le, mert a képek alapján az tetszett. A többi szoba valahogy inkább taszított, mint vonzott. Aki megnézi a képeket a bookingon az lehet, hogy megérti mire gondolok.

Az ár majd egy éves előfoglalással 70 euró/éj volt. Egy hónapos előfoglalással ez már 100 felett van, persze, ha van szabad hely.

 

A stúdió tetőtér lakás csodálatos kilátással. A hatodik emelet magasságában van, ami azért jó, mert ha a nyolcadikon lenne, akkor belelógna a légifolyosóba.

Igen, bizony.

A Google Maps nem mutatja, az ember meg hajlandó elsiklani felette, hogy a városban levő reptérre nem függőlegesen szállnak le a gépek. Ezek itt mennek el pontosan a fejem felett kétszáz méter magasságban (FR24 adatok alapján)

A kecó maga jó, de a felszereltséggel vannak hibák. A felszerelt konyha azt jelenti, hogy a beépített szekrények a falra fel vannak szerelve. Van három talpas poharunk és két csészénk. Van két kanalunk és három villánk, hátha a második fogáshoz vendéget hívunk. Itt az egy csepp JAR tényleg kitart egy-két évig.

 

A láthatóan tizenöt éves mikrohullámú sütő tervezője nagyon odatette magát annak idején. Csóró készülék előlapján annyi gomb és tekerő van, hogy ezt simán tehették volna Tom Hanks kezei alá az Apolló 13 forgatásakor.

 

A lemálházás után este fél 9-kor elmentünk a közeli El Corte Inglés nevű plázába. Ez olyan Westend szerű – méretű épület, az aljában baromi nagy szupermarkettel.

A szupermarketben az eladótérben a pénztárosokon kívül dolgoztak vagy harmincan. Az összes polc fullra töltve, a padló csillog, sehol egy koszos áruszállító szarság vagy trepni, mint az otthoni Teszkónkban.  Otthon még a göngyöleg is akkora halmokban áll az eladótérben, hogy a teteje a hóhatár felett van. Oly nagy az eltérés a normális létezés és az igénytelenség között.

 

A pénztáros fiú olyan nyugiban dolgozott, hogy otthon tuti ráhívnák az üzemorvost. A vevők sem stresszelnek, inkább nyomogatják a telefonjaikat, esetleg várakozás közben megtanítják a gyerekeiknek valamelyik portugál őseposz első három versszakát. A pénztáros a maga lajhár módján tologatja a szkennerbe a cuccodat, majd szépen bezacsizza mind a két tonna cuccot aranyos kis műanyag tasakokba.

 

Nem sok mindent vásároltunk, mert még nem állt át az agyunk az árérték meghatározására. Lassan megy a háromszázzal szorzás.

 

Hazafelé ballagva betértünk az otthon guglin már kinézett hamburgerezőbe.

A hely tömve, az ajtónál lehet dekkolni, amíg szabadul fel asztal. Eszméletlen sok a fiatal, alig látni 40 felettieket. A személyzet olyan pörgős, hogy élesen elüt az iménti pénztáros példától. A fiatal fiú, aki pincérünkké nevezte ki magát, nagyon csodálkozott, hogy se angol se portugál nyelven nem kommunikálunk.

Felkészült voltam, mert a telómon elhoztam a google oldalán publikált hambi fotóját és megmutattam a fiúnak, aki levette azonnal, hogy ez nem lehet más mint a ghgnhrgihcml. Mondtam neki ok, túú és két coca cola.

 

Ezeknél az történéseknél mindig eszembe jut az alábbi vicc:

Bemegy az arab a kocsmába:

- Alra a bahkra kharde bahre Coca-Cola!

A csapos értetlenül bámul:

- Bocs... nem értem! Egy jéghideg micsodát?

 

Az óriás hamburgerhez kaptunk egy nagy adag sültburgonyát és eszméletlenül fokhagymás majonézt.

Negyed óra alatt olyan dudára ettük magunkat, hogy csak halkan röfögni tudtunk a kis sarok asztalunknál. Kértem a számlát és hoztak helyette egy receptet a sztrókhoz.

31 óró ugrott el a két hambira. Nagyon drága volt, de nem emlékszem rá hogy valaha is ettem-e ilyen jól elkészített hamburgert.

 

 

 

Visszatérve a szállóba kinyomtuk a levegőt a liftből, és megnyomtuk kétszer a hatost, hogy buzdítsuk egy kicsit.

 

Tettünk vettünk egy picit még aztán nyugovóra tértünk.

Volna.

De a franciaágy recseg-ropog. A legkisebb mozdulatra is akkora zajt csap, hogy attól kezdve leszarod az összes repülőt és elkezd nem érdekelni, hogy odakinn éppen elszáll az utolsó aznapi gép. Tulajdonképpen ez az ágy használhatatlan.

Ha valaki azt tervezi, hogy itt ültet magokat a családfájához, az felejtse el a dolgot, mert nem éli túl a lincselést, amire valószínűleg a szomszéd utcából is átjönnek.

Éjjel fél háromkor átvonultam a kanapéra és hagytam Gabit aludni, mert a szólóban forgolódás keltette zaj jobban szinkronba hozható az alfahullámokkal.

 

Ennyi volt a tegnapi történet, most zárom soraimat, itt a hajnal, dolgoznom kell egy kicsit, hogy tudjak venni a héten még egy hamburgert.

Pá emberek.

 

 

 

 

 

2017.09.06

 

A mai napra Sintra-t terveztem.

 

Reggel kilencre sikerült összeszedni annyira magunkat, hogy járóképessé váltunk.

Minél jobban megy bele az ember a korba, annál kevésbé tud egészen jelentéktelen dolgokat tolerálni, mint például ez a nyomorult nyikorgós ágy dolog.

 

Ma nem kényeztetlek titeket sok fényképpel, mert többnyire videóztam.

Az utazásra vettem egy gimbalt, ami a mobiltelefont menet közben is képes aránylag „himbálódzás mentesen” tartani, és hozzávetőleg jó felvételeket készíteni a telefon adottságainak jobb kihasználásával.

Videóimat viszont meg kell vágni és keresni alá zenét vagy fütyülést, mert sajna a szánkat ma reggel sem tudtuk kimosni, ugyanis nem fért bele a szappan. Mosdatlan szájunk és paraszt modorunk miatt az általunk használt kötőszavak és írásjelek szinte kizárólagosan „b” betűvel kezdődnek.

A video vágást elhalasztottam későbbre, talán az egyik tengerparton ücsörgős éjszakára.

 

 

Elballagtunk a San Sebastian metró megállóba, kerestünk egy szabad jegykiadó automatát és belekezdtünk az izgalmas rejtvényfejtésbe. A jegyvásárlás tényleg nem ördöngösség, de sokat ronthat a helyzeten, ha többen várakoznak az ember háta mögött. A ketyere korrekt, szépen eszi a papírpénzt és az aprót is. Kicsit lassú, az ember azt hinné, hogy már kész, de ő még nagyban dolgozik.

 

Ahogy olvastam a fórumokon az emberek többsége nem tudja eldönteni, hogy melyik típusú jegyet gazdaságos megvennie. Széles arccal tudom állítani, hogy az emberek zöme ezen rugózik napokon keresztül, mert így akár két eurót is meg tud spórolni. Bögyörög azon a két eurón, miközben szemrebbenés nélkül képes a szemétbe dobni két kiló megszáradt kenyeret.

Én azt javaslom, hogy ha nem egész nap a föld alatt akartok cikázni vagy esetleg villamosokon és városi buszokon ücsörögni, akkor vegyetek gyűjtőjegyet, a zappingot és tojjatok az egész dologra, hiszen nyaraltok, két-három-öt eurónyi összeget nap mint nap bebuktok ennél ostobább dolgokra.

 

A megvásárolt kártyával az állomásra történő belépéskor lehet nagyokat bénázni, ha az ember nem látja a mintát a maga előtt haladó utas cselekedetein. Elsőre nem tűnik fel hova kell tenni a kártyát a beléptető kapun, mert elvonja a figyelmet a zölden világító kijelző. Ráadásul a gépezet meglehetősen lassan reagál, tehát nem elég elhúzni a megjelölt helyen a kártyát, hanem ott kell tartani egy rövid ideig. De ha egyszer használta már az ember, akkor a második esetnél már profi.

 

A készülék egyébként kiírja a kártyán levő maradék összeget, de nem nagyon lehet ezt leolvasni, egyrészt azért mert tarthatunk tőle, hogy a már kinyílt műanyag ajtó ketté fog szelni, ha nem iszkolunk befelé, másrészt a kijelzőt fedő plexi rendkívül karcos. Ha kettesben vagy a pároddal és egy kaput használtok, akkor a hátul menő le tudja olvasni. Ez az ellenőrzés a jegykiadó automatán is elvégezhető, ha szükséges.

A félreértések elkerülése végett, minden embernek kell birtokolnia egy kártyát, tehát a pomázi mókus őrs harminc tagja sem utazhat egyazon kártyával.

A jegyet az utazás végén ismét le kell húzni a kapun, egyébként nem tudsz kimenni az elvárt módon az állomásról. Ha mégis elhagynád, akkor a kapuk közül az egyik szélső a mozgáskorlátozottaké. Itt csípő magasságban van egy gomb és az kinyit egy széles kaput, hogy a kerekes székes is ki tudjon gurulni rajta. Ott is van kártya érzékelő, de nem az vezérli az ajtó nyitását.

 

 

A sintrai vonat – többek szerint helyi érdekű vasút – egyik végállomása a Rossio pályaudvar. Érdekessége az, hogy ha az utcaszinten belép az ember az állomásra, akkor fel kell menni vagy két emelet magasra, ahol a sínek vannak. Ez még így magában nem olyan nagy dolog, de a vonat az indulása után az állomásról kihaladáskor azonnal egy alagútba megy be, amiben jó sokáig halad. Szóval egy alagút a másodikon az azért már döfi.

 

 

 

 

A vonat Sintra felé leputtyadt lakótelepek mellett halad el. A házak falai még az első emelet magasságában is össze vannak firkálva. A negyven perces út utolsó percei is ezen a lehangoló területen futnak és szinte elképzelhetetlen, hogy rövidesen egy mesevilágba fogunk csöppenni.

Aztán mégis megtörténik. A vonat megáll és egy csinos kis állomásépület mellett találjuk magunkat.

 

 

Az állomást mindössze három kis beléptető kapun hagyhatjuk el, ezért összezsúfolódik a párszáz utas és csoszog mérhetetlen lassan kifelé. Itt még nem tudjuk, hogy ez mindössze egy akklimatizációs felkészítés arra, ami odakinn vár.

 

Kinn eszelős dugó. Autók, buszok, tuk-tukok állnak beledermedve egy vastag kipufogógáz kásába. Mindenütt tömött sorokba rendeződött turisták észveszejtő tömege. Az egész olyan, mint egy motorizált Black Friday.

 

Még a vasútállomás közelében félrehúzódtunk egy lottózóba, ahol kávét is főznek. Itt várt meg Gabi, amíg a helyi MEO üzletben szereztem egy net kártyát a mobil routerembe.

A lottózó „teraszáról” - ami tulajdonképpen nemes egyszerűséggel a járdára kirakott székekből és asztalokból állt – kitűnő rálátás nyílt a helyi hop on hop off buszmegállóra, ahol óriási tömeg sorakozott. Itt még nem tudtam, hogy az óriási tömeg csak előjátéka annak, ami fentebb van a Sintra központjában.

 

Tömegiszonyunk ismét a háta mögé utasította a csendben sírdogáló bukszánkat. Döntöttünk, hogy mi bizony kivárunk egy szemrevaló tuk-tuk-ot.

 

A tuk-tuk e nevét a  hangjáról kapta. Csak annyit hallani, amikor működik, hogy tuk tuk. Nem véletlen, hogy nem erről énekelt Sub Bass Monster, hanem a négy ütemről.

A tuk-tuk a zaján kívül büdös is és nagyobbakat ugrik az úthibákon, mint amit egy rendesen visszatartott szellentés kibír.

 

Egy jóképű vidám fiú érkezett egy gyönyörű metálkék gépezettel. Telefonon megmutattuk, hogy hova szeretnénk eljutni, ugyanis a „quinta da regaleira” kimondásához egy tubussal több fogsor ragasztót kellett volna átcsempésznem a szekun a kézipogyómban. Különben is egy ilyen bonyolult név kimondásához többet kellett volna aludni, mint forgolódni.

 

A fiú megkérdezte, hogy kifizetem e mind négy ülőhelyet vagy várunk még utasokat. Mondtam neki, hogy természetesen kifizetem, pedig tudatában voltam, hogy az öcsi blöfföl. Ugyanis az autócskája nem sokáig tuktukolna ha a mi kétszázhúsz kilónk mellé felültet még két embert, még ha azok botsáska típusú németek lennének, akkorse. Az lett volna az utolsó tukkja.

 

Lendületesen haladtunk mintegy tizenöt métert, majd megkezdődött a mintegy félórás araszolás.

Sajna ezt a helyet a portugálok alaposan elcseszték. Az tuti, hogy a privát forgalmat innen kizártam volna, csak kizárólag horror összegért adtam volna behajtási engedélyt a turistáknak. A befolyt összegből építhettek volna egy gigantikus P+R parkolót. Mivel ez nem így történt, így Sintrában elhatalmasodott a káosz. A dolog szó szerint élhetetlen.

A szépségek megcsodálása helyett kerülgethetik az emberek a parkoló vagy éppen csak forgalmi okokból álló autókat. Az Audi egyébként itt is oda parkol, ahová akar. Ez szerintem annál a típusnál beépített feature.

Sintrába mennek fel komoly Mercedesek és Bentley-k is egyetlen utassal, így vélem hogy van ott helyi lakosság  most is.

 

A tuk-tukkal QDR-ig nem is értünk fel. Egy rendőr lezárta az utat és mindenkinek gyalog lehetett csak folytatni az utat felfelé. A tuktuk fiú rendkívül sajnálta, hogy nem tud elvinni a célunkig. Vigasztalt, hogy nincs messze, és bátorított, hogy menjünk fel gyalog.

Tudtam, hogy a „nincs messze” az egy relatív dolog, de azt nem, hogy ennyire. Szegény Gabi majdnem kimúlt, nekem meg visszajött a sarokfájásom.

 

De nem is ez a lényeg, hanem a hely, ami fantasztikus.

Az embert teljesen elvarázsolja ez a kert, a csalafintán megcsinált térkép, a rengeteg tétovázó térképet szorongató turista. Ha valaki gyermekkel jön ide, az szánjon erre a helyre legalább 4-5 órát, vagy többet, mert megéri. Egyébként 6-12 euró a belépő életkor függvényében.

Órákig kerestük a „spirálos” kutat és nagyon nem értettük miért nem találjuk, de aztán meglett. Az egész hihetetlenül lenyűgöző.

 

QDR csak az egyik csoda a hatból, amit Sintrában találhatsz. A fél nap elég rá duma nem igaz. Több kéne rá sokkal, de sajna nem mindenki tudja tolerálni idegekkel hosszú távon az ilyen méretű tömeget.

 

 

Lefelé jövet fogtunk egy másik tuk-tukot, aki lehozott az állomásra. A tuk-tuk árát nem mondtam eddig: egy irány = egy tízes. Gondolom négy embernél ez négy felé oszlik.

 

 

Lisszabonba visszaérve A Rossio pályaudvar kijáratától kábé 100 méterre van egy olcsó etető. Ezt a helyet a Portugál fórumban publikálta az egyik olvtárs, akinek így utólag megköszönöm. A hely neve „Buffet do Leao”, ami nem tévesztendő össze a mellette levő hasonló nevű étteremmel.

Az etetőben elég nagy a tömeg, az ügymenetet elég nehéz levenni a látottak alapján. Viszont lehet nézni baromi bambán egészen addig, amíg a személyzet közül valaki meg nem sajnál és leültet egy asztalhoz. A személyzet zöme feketékből áll, szemmel látható, hogy ők a főnökök. A sápadtarcúak láthatóan alacsonyabb szintű folyamatokat bonyolítanak.

 

Az ügymenet itt a következő:

Keresel egy asztalt, ami láthatóan meg van terítve és még szabad. Valahogy jelzed a többiek felé, hogy elfoglaltad, mondjuk odaülteted a partneredet. Felkapsz egy üres tányért és elballagsz vele a pulthoz, ahol az ember a húsokat osztogatja. Itt találsz rizst és sült krumplit, meg valami babos ocsmányságot rettentő szaggal. Raksz a tányérodra ezekből a köretekből, annyit amennyit szeretnél és odasasszézol a manushoz húsért. Van általában négy fajta hús, amit a koma nem túl bőkezűen adagol, de noszogasd bátran. Ha ez meg van, akkor a középen levő önkiszolgáló pultról nyomathatod hozzá a különböző zöldségeket.

Amíg te ezzel vagy elfoglalva meg fog jelenni valaki az asztalodnál, aki az ital rendelésedet veszi fel és ezzel egy időben hagy egy fehér cetlit is, amin ikszekkel bejelölik az italfogyasztásotokat.

Tehát ha egy asztalon fehér cetli van ikszekkel, akkor az tuti foglalt.

 

Amikor dudára etted magad a kajáddal, akkor ezzel a fehér cetlivel a kijáratnál levő pénztároshoz mész és fizetsz. Nyolc euró a hegy, amit megettél és van hozzá aranyáron az italod.

A helyben az az igazi, hogy azt eszel, amit akarsz és annyit amennyi beléd fér.

 

 

 

Összegzésként pár sorban a meglátásaimról.

 

Aki nem bírja a „Jani megmondja a tutit”, annak ott van felül az X vagy ugorjon a következő naphoz, ha bírja még agyilag.

 

 

Engem roppant jóleső érzés tölt el attól, amikor olyan emberek közé kerülök, akik tele vannak „életigenléssel”. Akik reggel úgy kelnek, hogy itt egy újabb szép nap, amit jókedvvel fogok eltölteni, és akit csak érek, annak mindnek próbálok a saját boldogságomból egy kicsit adni.

 

Ebben az országban csupa olyan emberrel találkozok, akik úgy végzik a munkájukat, mintha nem lenne kötelező a számukra. Úgy sugároznak kifelé, mintha egy ajándékot kaptak volna azzal, hogy van mit csinálniuk.

Tuti vannak itt is bajok és fájdalmak, de miért nem látok itt lépten-nyomon mélydepresszióba süllyedt öngyilkosjelölt zombikat, mint otthon? Azok itt elbújnak? Vagy hol vannak?

 

Vajon miért kommunikál mindenki kedvesen a másikkal, miért végzi precízen és pontosan a rábízott vagy bevállalt munkáját? Be van lőve mindenki?

Miért ügyelnek annyira arra, hogy úgy éljenek, dolgozzanak és kommunikáljanak, ahogy egy XXI. századi emberhez illik?

 

Itt vajon miért nem a lehúzás, a mindenkit félresöprés és a hétköznapi életet is megkeserítő versenyzés a fő csapásirány? Nekünk magyaroknak vajon melyik kromoszómánk görbült rossz irányba, hogy ennyire lehangoltak és rosszindulattal feltöltöttek vagyunk? Miért van az, hogy oly nagyra tartjuk magunkat, miközben még alulról sem ütjük meg a mércét?

 

Szeretek ezek között az emberek között lenni. Szeretném, ha egyszer mi is ilyen vidáman és boldogan tudnánk élni a saját hazánkban – még akkor is ha csak látszólag vagyunk boldogok és vidámak.

 

Legyetek ma egy kicsit jobbak és egy kicsit boldogabbak, mint tegnap! :)

 

 

 

 

2017.09.07

 

Ma Lisszabon belváros lett volna a terv.

 

Nem volt semmilyen konkrét célunk, gondoltuk lötyögünk amerre az út lejt.

Lementünk a metróba, ahol röhögve konstatáltuk, hogy a következő metró negyed óra múlva jön. Idióta dolog volt ezen röhögni, inkább olvasnunk kellett volna a jelekből.

 

 

A metró tele volt utassal. A lisszaboni utasok kilencven százaléka nem megy messzebb az ajtóktól egy méternél. Így a kocsi belsejébe bejutni olyan, mint átfutni egy bogáncsbokron.

 

Baixa-Chiado-nál kiszálltunk és elindultunk a folyópart felé. Kereszteztük a híres 28-as villamos vonalát, és néztük ahogy főnek rajta a sorstársak. Volt időm megnézni őket, mivel többet álltak, mint haladtak. A jármű láthatóan nem klimatizált, menetszél meg ugye állva nemigen van. Jött mögötte az extra feláras piros 28-as is. Azon bezzeg kárpitozott ülések és lezengés volt. Hátul dübörgött a villamosban valami, gondolom a wifi-t benzinnel állítják elő benne. De az se kizárt hogy alulról hideg levegőt fújnak be. Nem tudom,  Kell a fenének egy húszasért…

 

Eldöntöttük, hogy a villamost kihagyjuk. Nincs kedvünk ebben a melegben állva hónaljkutyát mutogatni.

 

 

 

 

Tovább sétálva megnéztük a helyi Hősök terét a Praça do Comércio-t. A betonon volt vagy 40 celsius fok, álltunk ott és azon gondolkoztunk hogy mit is nézünk ezen a négyzetkilométernyi betonon. Csináltunk néhány felvételt és úgy döntöttem, hogy fórumos olvtárs javaslata alapján elmegyünk a szuperfagyit gyártó Gelados Santini nyalakodóba. Kettő van belőle, nekem sikerült a rosszat választanom. Ez a Cais do Sodré állomásnál a piac épületében van. Sajna ez a hely nem tetszett nekünk, mert annyira áthatotta a halszag, amit Gabi nehezen visel, hogy gyorsan eliszkoltunk onnan.

 

Kerestünk egy presszót és leültünk kávézni és stírölni az embereket.

Ücsörgés közben sok csodát láthat az ember. Lehet látni, hogy az idegenforgalomért mi mindent meg nem tesznek az itteniek. Micsoda pénzeket és ötleteket öntenek bele a vállalkozásaikba. Láttam a segwayhoz hasonló önegyensúlyozó járművet, amelyen ülés van, láttam csoportosan hajtó háromkerekű motoros csapatokat, akiket kísért egy motoros vezető. Bérelhető a Twizzy és rengeteg olyan ötlet van még, amivel a turistát lehet csalogatni.

 

Amikor meguntuk a nézelődést javasoltam, hogy kapjunk el egy tuk-tukost és menjünk el a pár kilométerre levő LX-Factory nevű helyre és ebédeljünk meg ott. Az egyik blogon olvastam, hogy egész jó kaják vannak ott, meg üde kisvállalkozások, startupok, induló művészek. Ez egy régi gyártelep az Április 25-e híd alatt.

 

A sorban parkoló mintegy harminc tuk-tukosból az utolsóhoz odamentünk, hátha az a gyors fuvar érdekében hajlandó lesz elvinni olyan helyre, ami nincs benne a táncoskönyvében. Nos a fickó mondott egy akkora számot hogy a google fordító egy percig gondolkozott rajta, hogy merje e lefordítani. Jeleztem, hogy annyiért nem kell, inkább felszállunk a 15E villamosra.

 

Ez volt a hiba numero kettő.

A modern villamosban nem volt klíma. Odabenn komoly szauna. Ha a helyiek is legyezőket hoznak magukkal erre a járműre, akkor tuti lehetsz benne, hogy ez itt elfogadott dolog. Tíz perccel később egy kilóval könnyebben megérkeztünk a keresett telephez.

Nem olyan volt, mint amit a képek és a leírás alapján vártam. A befogadó készségünk tovább rontotta az, hogy a meleg miatt egyre gatyábban éreztük magunkat és ugye ilyenkor már a barna is szagosabb.

 

A hibák halmozása annyira lehúzott minket, hogy bánatunkat valahol kajába akartuk fojtani. Megkerestük a visszafelé tartó villamos megállóját, ahol árnyék alig. A megállót éppen felújította pár mazochista melós, akik röhögcsélve szeletelték a tíz centi vastag műmárvány lapokat a tűző napon egy nagy felx-szel. Nagy flex = nagy por. A por és az izzadtság jó barátok. Rajtam akartak randizni.

Itt lett tele a tököm az egész elhibázott nappal. Az irdatlan zaj már csak hab volt a tortán.

 

Jött egy fekete taxi, leintettem lazában. A csóka megállt a tuja síneken az út kellős közepén a rendőrségtől húsz méterre és tök nyugodtan megvárta amíg bekászálódunk. Elindította a taxiórát, ami valami 3,65-ről indult és a lovak közé csapott.

A villamos itt zártpályás, mondjuk rá, hogy hasonlóan mint a négyes-hatosé a körúton. Nos a taxik itt hasítanak, sorra előzve le a többi járművet, amelyek a normális úton haladnak. Ha utolérnek egy villamost, akkor simán kielőzik a szembejövő villamos pályáján. A tízperces út hét euró volt! Két és félszerese a villamosnak…

 

A Rossionál bementünk a tegnapi önkibe és még dudábbra ettük magunkat. Kaja közben elhatároztuk, hogy nekünk mára ennyi elég volt, menjünk haza hűsölni.

 

A metróhoz menet eszünkbe jutott, hogy tegnap este az aluljáróban találkoztunk egy igazi jelenséggel. Itt jött szembe velünk egy nagyon nagydarab fekete ember, olyan ötven körüli. Nem kövér hanem egy teljesen arányos két méter magas benga néger. Rövid nadrág volt rajta, világos ing és egy begombolt világoskék mellény. A kezében két nagy szatyor. Rendkívül ápolt ember benyomását keltette.

Ami még megragadta az ember figyelmét az a széles mosolya volt. Gabi azt mondja, hogy szinte semmit sem látott belőle csak a hófehér fogsorát és azt az óriási mosolyt.

 

A metró bejáratnál a jegyünk bemondta az unalmast, jelezte, hogy ezzel a pénzzel itt be nem megyünk. Így kipróbáltuk a rátöltést. Kerestem az automatán, hogy hol van a kártya nyílása, de azt bizony sehol sem leltem. Mondom ilyen nincs, tuti nem nekem kell valami bekeretezett helyhez odatartanom amíg molyol ez a gép vele…

Hát nem. A többi gépen ott volt a nyílás, ezen nem. Ezen le volt ragasztva. Halk kuncogást véltem felfedezni, ami valahonnan a felhők felől jöhetett. Asszem, ma szopatós napom van. Nyomtam rá 3-3 eurót, ez a minimum a zapping esetén.

 

Hazajövet előtt az El Corte Ingles-ben vettem két nagy vödör fagyit búfelejtőnek.

 

Ott megkaptam az utolsó előtti jelzést az Úrtól.

Ezt:

 

 

(a bolt neve...)

 

 

Dőlök aludni, holnap fél hatra kinn kell lennünk a reptéren.

Azt gondolom tudjátok, hogy az első metró fél hétkor megy csak :)

 

...folytatás...